Újra megjelent az 1996-ban publikált Egy kék haris című Esterházy-esszékötet, mely az életmű egyik legmostohább kiadványa. Pedig.

Ottlik nyomán szeretjük hangsúlyozni, hogy az író csak egy ürge – így Esterházy. Persze, nem mindegy, hogy ki önti ki az írót: az olvasó húzza elő üregéből, vagy előmászik maga. Nos, Esterházy maga bújt elő, hogy a délibábos ugaron, erős ellenszélben figyelje a magyart, az ő magyarját, a mi magyarunkat. Esterházy gondozza a szövegét, gondozza a magyart. Esterházy nyúlra nem lövünk, ürgére sem, különös tekintettel, ha az ürge magyar író. Csak véleményezünk, a szeretet megannyi jelével halmozva el az ürgét: azaz kritizálunk. Illetve ajánljuk magunkat, hiszen az Egy Kék haris című gyűjteményben rólunk van szó, ahogy az el is várható.

Az Egy kék haris szóművészeti és epikai eredményei meggyőzőek – lefegyverző a közíró indulati lírája, ugyanakkor újra csak meg kell említenünk, hogy az arcképcsarnok állítás zavarba ejtő, Esterházy – egyik kedvenc kifejezését kölcsönkérve, jórészt gazsulál. Értsd: hízeleg. De olyan eleganciával teszi, hogy fel sem tűnik, hogy Esterházy inkább diplomata, mint kritikus. Mert olyan nincs, hogy csak azt írjuk meg, ami tetszik. Rámutatunk a mesterekre – teszünk egy-egy gesztust a fiatalok felé, kiemeljük Garaczit vagy Darvasit, de a könyv írásainak egy része (A ritmus című ciklus) protokoll, egy idő után unalomba fullad, annak ellenére, hogy ezek a kiérlelt szövegek is a szóművészet csúcsai.

Az Egy kékharisnya följegyzéseiből című publicisztika-kötet folytatása kiváló szereplehetőség, olyan, mintha Esterházy állandóan csak beugrana egy színdarabba. Nem az ő szerepe, mégis tökéletesen oldja meg, improvizál, és nem hibázik. Kétségtelen, hogy kicsit sok az irodalmi protokoll, a könyv első fele erőteljesebb, szerethetőbb. Viszont érezhető a közbeszédben, hogy számos megállapítása került át az értelmiségi közvélekedésbe (például a Márairól szóló észrevételek).

A könyv precízen leköveti Esterházy színeváltozását, ahogy egyre erőteljesebb gesztusokkal, a két lépést megtartva persze, de hozzájárul az általa is csak „pufajkásnak” nevezett Horn Gyula és kormánya legitimációjához. Hozott ajándékot, meg nem is, odaszólt, meg nem is, viszolyog úgymond a Népszabadságtól, de azért ad nekik írást, mert mégis ez a legjobb napilap. Esterházy a legravaszabb közírónk. Persze, nem akarja, hogy mindenki szeresse, nem akar ő a nemzet lelkiismerete lenni, de mégis: valahogy egyensúlyt kíván teremteni az energetikai térben, jelentsen ez bármit.

Vannak viszont kérdések, melyekkel nem viccel. Például, hogy mi a nyelv. A nyelv nem titok és szentség, nem erős vár, nem a mi istenünk, hanem eszköz, mint a vasvella vagy a számítógép, melyet tisztel az ember és vigyáz rá, de könny nem futja el a szemét. Esterházy a magyar publicisztika-hagyomány közös nevezője: Ady indulatos közírásai, Babits kérlelhetetlen, tanáruras szépirodalmi esszéi, Kosztolányi finom, kávégőzben pácolt tárcái, mind-mind megtalálhatóak sokszínű, gazdag írásaiban, melyek nélkül nehezen képzelhető el a kilencvenes évek magyar mentalitástörténete. Az író tehát egy ürge, de mi Petőfi óta tudjuk, hogy az ürge valójában nem más, mint az olvasó, akit hívhatunk Arany Lacinak is: mert e fürge Pajkos ürge, Te vagy, Laci, te bizony!