Az amerikai szépirodalom az elmúlt kétszáz év során nemhogy beérte az öreg kontinenst remekművek és jellegzetes írói világok szempontjából, de megkockáztatom, hogy még le is hagyta azt. A fokozottan trendközpontú 20. századi európai szépprózával szemben sokkal izgalmasabbnak tűnik a legkonzervatívabb történetmesélés (mondjuk Capote) és szupertextuális, posztmodern végletirodalom (Pynchon) között teljesen szabadon mozgó Újvilág prózája. Nyilván nekünk is van egy Kunderánk, egy Saramagónk, egy Calvinónk, de ami igazán izgalmas, az vagy a kontinensen túlról, vagy Oroszországból jön. Jelen véleményem fényében talán nem meglepő, ha azt mondom, William Faulknerhez mérhető atmoszférateremtésre és történetkonstrukcióra nem nagyon volt képes író az elmúlt fél évszázadban. Egyvalaki talán mégis: Cormac McCarthy.

2008-ban gyakorlatilag úgy osztottak Oscar-díjat legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában Joel és Etan Coennek, hogy ők maguk többször is nyilatkozták a show előtt: gyakorlatilag úgy készült el filmükhöz a script McCarthy előző regényéből, a No Country for Old Menből, hogy egyikük diktálta, másikuk pedig gépelte a regény sorait. Ez egyrészt azt mutatja, hogy még a filmművészetben is lehetne alkalmazni betanított csimpánzokat, másrészt viszont egyértelműsíti a No Country egyetemes, intermediális remekmű voltát, hiszen a konverzió után teljes nyugalommal tehettünk egyenlőségjelet a két művészi anyag minősége közé. McCarthy ezzel sokat emlegetett elődjéhez, Faulknerhez hasonlóan Hollywood kedvence lett: az itt tárgyalt The Road című regénye már a negyedik, amelyet filmre érdemesnek gondoltak. (Az első a Billy Bob Thorton rendezte Vad lovak volt; Todd Field jelenleg is a Blood Meridiannel küzd, és mivel Ridley Scott inkább Robin Hoodot ment forgatni, így John Hillcoat ért még oda a dobogóra a Road értelmezésével.)

A  magyar kiadású könyv egyszerre érkezett a filmmel, így a borítón Viggo Mortensen elcsigázott tekintetében kereshetjük a választ, szeretjük-e az efféle filmplakát-szerű, gagyi megoldásokat - én nem különösebben. (Bár még mindig jobban néz ki, mint az az angol verzió, ahol fekete alapon vörös betűkkel szerepel a cím, és ennyi.) Az amerikanisztika-junkiek ejthetnek pár könnyet, mert a No Country után ezt a könyvet nem a lassan legendás Bart István, hanem a viszonylag ismeretlenebb, de számottevő és ígéretes referenciával (Dennis Lehane, Stephen King, Philip K. Dick) bíró Totth Benedek fordította, aki sikeresen megküzdött a McCarthy-sorokkal. Az eredeti szöveget még nem olvastam, de nem hinném, hogy inkább ferdítésről, mint fordításról volna szó. Az út minden sora egyetlen célt szolgál: hogy minél mélyebbre merüljön az olvasó az ember teremtette világ, az évezredes kultúra romjainak legmélyéig, sőt, igazából azon is túl. McCarthyban nincsen semmi könyörület: amennyit emlegetik Orwellt, mint a negatív utópiák csúcsát, az 1984 világa, ha minimálisan is, de élhető. Az út valóságában a létezés semmilyen aspektusában nincs remény egy, a leírtnál akár csak kicsit is élhetőbb világ kialakítására. Mindenütt tűzviharok utáni pernye száll az égből, semmilyen emberi közösség nem jöhet létre vagy tartható fenn, és a túlélés iránti vágy az egyetlen, Isten törvényei felett is győzedelmeskedő erő.

Cormac McCarthy (a könyv írója, balra) és John Hillcoat (a film rendezője, jobbra)

Apa és fia kóborol ezen a világon, ahol Isten másodszor is megmutatta magát, de csak addig, míg tudomására adta teremtményeinek, hogy magukra hagyja őket. Így csupán az éhség maradt, mint koordináló erő. McCarthy regénye azért zseniális, mert hihetetlen valószerűen ír le egy elképesztően paradox, de sajnos nem teljesen elképzelhetetlen léthelyzetet. Közel-keleti (ázsiai? amerikai?) rakétasilókban talán most is alszanak azok a nukleáris robbanófejek, amelyek elhozhatják az Út valóságát: akkor megtudjuk, milyen nehéz az apokalipszis után is Apának maradni a Fiú előtt, hordozni a Tüzet vagy megmaradni Jónak. Mert akkor már nem lesz Isten, akire hivatkozva nagybetűvel írhatjuk ezeket.

Kiadvány:
Cormac McCarthy
Az út
Magvető Kiadó, 2010

Forrás:
kultblog.hu
2010. 05.13.