A három író közül Spiró György és Esterházy Péter kevéssé türelmes a kérdezővel szemben, hamar megérzik, hogy az adott játéktér mennyire szűk, és néha finom arroganciával, humornak álcázott jópofasággal kerülik meg a kérdéseket. Spiró különösen kényes helyzetben van, hiszen a nürnbergi törvények értelmében minden felmenője zsidó származású, s akad közöttük csodarabbi, katolikus szent, Talmudot kiadó nyomdász és egyszerű gyári segédmunkás is. Nem a családfa iránti érdeklődése, hanem zsidó tárgyú történelmi regényeinek forráskutatása közben tudta meg mindezt, s nem tartja magát zsidónak, mert minden ilyen meghatározást faji alapú megkülönböztetésnek érez: csak a vallása szerint mondhatja valaki magát zsidónak, hitetlenként pedig az egész kérdéskör a számára irreleváns. Annál irritálóbbnak találja, hogy a nyolcvanas évek óta többször is éles antiszemita támadásoknak van kitéve az Ikszek című regénye és a Jönnek című verse miatt.

Akárcsak Esterházy, Spiró is konzekvensen tagadja, hogy bármiféle érzelmi kötődése lenne a mai Izraelhez. „Ami Izraelt illeti, nincsen hozzá viszonyom.” (44.o.) Kissé sértődött zsémbelődésnek hat néha az író részéről a riporter iránti empátia teljes hiánya. „Nekem erről nincs véleményem, nekem általában semmiről sincs véleményem.” (54.o.) Épp így magyarságát is kényelmetlen nyelvi zártságként éli át. Ugyanakkor szinte Kemény Zsigmondot idézi az a látomása, amelyben a magyarságot a szlávok ellenséges gyűrűjében, a zsidókat a tengernyi arab nép szorításában a megsemmisülés réme fenyegeti, s hogy Európának nagyon is mellékes a politikailag néha kissé arrogáns magyar állam jövője.

Esterházyt elsősorban kereszténysége okán a szent helyek romantikus turisztikai látványai bűvölik el, a mai Izraelből nem sokat lát meg, igazából nem is kíváncsi rá. Ő kerek-perec tagadja azt is, hogy minden véleménynyilvánítást egy kalap alá lehetne venni:  „(az antiszemitizmusnak) most egyik megjelenési formája az antiizraeli, hogy alibinek használ egy legitim kritikai álláspontot, hiszen messze nem ugyanaz Izrael államot kritizálni meg antiszemitának lenni” (87.o.). Tragikusnak érzi a két nép konfliktusát, s hogy mindkét fél részéről újabb és újabb sebeket okozva egymásnak, lassan minden utcasarok, étterem egy-egy gyilkosság emlékhelye lesz.

Érdeklődésének másik területe, a jellegzetes Esterházy-humor megnyilvánulásának adekvát terepe az emberi viszonylatok, az emberi gyarlóságok, kicsinyességek komikuma. „Általában nem érdekelnek engem a zsidók” - mondja hihetetlenül élesen, majd kicsit visszább vesz belőle: „Hm. Kicsit hepciásabban mondtam, mint talán kéne (...) Az egyes személyek zsidósága vagy nem zsidósága nem érdekel” (103.o.).  Aztán persze sokat mesél a Magyarországról elszármazott, magukat kizárólagosan zsidóként identifikáló emberek mély irodalmi ismereteiről, a magyar kulturális beágyazottságukról, amellyel az író előtt dicsekednek. Általában humorosnak tartja e magyar nyelvű zárvány-kisebbség megnyilvánulásait, déliesen harsány báját. A palesztinok sorsát a magyarországi cigánysággal összevetve mondja, s ez talán az egész térség problémájára is igaz: „És ha majd nagyon sok mindent elvégeztünk, akkor fogjuk látni, hogy az milyen hihetetlenül kevés.” (124.o.)

A riporternőnek Konrád György az ideális riportalany. Közös politikai állásponton leledzenek, Izraellel kapcsolatban mindenben egyetértenek. Konrád otthon van az ország napi politikai eseményeiben, interneten rendszeresen tájékozódik mindenről, csodálja azt a fejlődést, amit a zsidó állam az utóbbi néhány évben elért. Önmagát magyar állampolgárságú, magyar anyanyelvű, zsidó vallású emberként definiálja, aki második otthonának érzi ezt az országot. A zsidó-palesztin konfliktusban kizárólagosan az arab országokat és a palesztin politikát kárhoztatja. „A történelem során a makacsság volt az, ami ezeket a zsidókat fenntartotta, és lehetséges, hogy ez volt a metafizikai dolguk: makacsnak lenni.” (128.o.) Ami a másik két író számára az izraeli hétköznapok riasztó és taszító jelensége, hogy a fiatalok kezükben gépfegyvert lóbálva lófrálnak az utcákon, az számára a város kedélyes couleur locale-jának egy üde színfoltja. Csodálata az izraeli fegyverarzenálra is kiterjed: „az ő fegyvereik szellemesebbek és hatékonyabbak, akár az amerikai fegyvereknél is” (151.o.).

Összességében elmondható, hogy nagyon elgondolkodtató az írók néha tanácstalan, de karakteres megnyilatkozása, s helyenként, ezért vagy azért, mindenképpen megrendítő kötet. Marianna D. Birnbaum, ha akart is valamit, nem akarhatott többet, mint hogy a legjelesebb magyar írók őszintén és komolyan valljanak ezekről a szerfölött kényes problémákról. S így célját mindenképpen elérte.