Az apokalipszisfilm nem vesztett népszerűségéből, sőt, az ezredforduló gazdasági, politikai és ökológiai válságai hatására az egyik legrelevánsabb műfajvariánssá vált, különösen a Gaia-elméletet variáló (Az ember gyermeke, Az esemény, Az utolsó tél, 2012) és a bibliai alapokra építkező (Éli könyve, Légió, Képlet, Az otthagyottak-trilógia) változatok. A Nyugat alkotói az ’50-es évek óta nagy lelkesedéssel festik vászonra a pusztulás vízióit, ám mintha mostanra fogadta volna el a poszt-európai kultúra a paradigmaváltás gondolatát, mint valós lehetőséget, ami a műfajok világában teljes pusztulásként jelenik meg. Az Apokalipszist pedig a szereplők másként kezelik, mint egy klasszikus katasztrófát. A Pokoli torony hősei a lángoló épület káoszát túlélve az ismert rendbe jutnak vissza, a katasztrófa csak felméri erejüket, hogy jutalmul visszakapják életüket. A világvége után azonban már nincs mihez visszatérni, csak előrefelé lehet haladni, újfajta rendet formálni. Így cselekednek Kevin Costner hősei vízen (Waterworld) és szárazföldön (A jövő hírnöke), vagy a Mad Max 2 közössége, vagy akár Romero magányos emberpárja a lakatlan szigeten (A holtak napja).

Azonban az ezredfordulóval mintha ez a lehetőség elveszne, a világ nem robbanással ér véget, mint A majmok bolygója második részében (vagy Az út tematikájához közelebb álló filmekben, mint a Threads, a Testamentum, az On the Beach vagy a When the Wind Blows), hanem szép lassan múlik ki. Az ember elveszíti nemzőképességét (Az ember gyermeke), tagjai egyenként öngyilkosok lesznek (Az utolsó tél, Az esemény), a civilizáció önmagát számolja fel, vagy ha nem, akkor önmaga megmentésére már nem képes, idegeneknek kell minket elvezetnie az új Édenbe (Képlet) – kivéve talán Emmerich klasszicizáló fantazmagóriáját (2012).

Cormac McCarthy regényeiben az egyén kerül szembe a természettel, és azon keresztül a halállal. Világában a hitnek nincs helye, a Bírónak egyetlen szavába kerül, és a tömeg ugyanolyan lelkesedéssel szedi szét a prédikátort a Véres délkörök elején, mint ahogy hallgatta. Minden regénye a civilizációból való kivándorlás krónikája (még a Nem vénnek való vidék is, melyben az út menti motelek és irodaházak válnak a vadonná, ahol vadász üldözi prédáját), csak az ember van és a természet. Amennyiben az ember valamiféle rendszert alkot meg, akkor az a pusztítás rendszere, mint a Véres délkörök végén a vándorok kirablására használt rév, a nekrofil hős holttestekből összeállított kis galériája a Child of God-ban. McCarthy hősei kivonulnak, hogy önmagukkal mérettessenek meg, és szembenézzenek a halállal, vad vidékeket járnak be, furcsa, gyakran veszélyes emberekkel találkoznak. Csak idő kérdése volt, hogy a különc szerző mikor dönt úgy, véglegesen felszámolja a világot szereplői körül, a múlt helyett a jövőbe helyezve őket, hogy már csak elvben se legyen meg a lehetőség a civilizációba való visszatérésre. És éppen tizedik regényét helyezte a világégés utánra, ahol azonban tulajdonképpen azonos viszonyok uralkodnak, mint a szerző korábbi munkáinak nagy részében: az idegenné vált vidéket fosztogató, emberevő hordák uralják, a kevés túlélő pedig állandó létbizonytalanságban egzisztál. Azonban míg a múltba helyezett regényekben sejtjük, hogy a határvidékek az ősi emberszörnyek utolsó területei, ahol garázdálkodhatnak, mielőtt a civilizáció akasztófáján végzik, Az útban a civilizáció maradványain virágzik a kannibálkultúra, ami természeténél fogva számolja fel önmagát, hogy végül semmi se maradjon, csak az élettelen anyag. Ezzel teszi teljessé a szerző saját, ateizmusba hajló természetfelfogását, ahol a világ legalábbis indifferens, de inkább ellenséges a létünkre nézve, amint az a villámsújtott ember életműben visszatérő (és itt is feltűnő) motívumából is kitűnik.

Az alkotó eddigi munkásságából egyenesen következik, hogy nem magyarázza el nekünk, hogyan is következett be az ismert világ vége. Őt soha nem az egy állapotba vezető út érdekelte, hanem maga az állapot, regénye nem science fiction, hanem úti regény – Mark Twain kalandjainak éjsötét és mindent reményt elvető, kannibálokkal dúsított változata. A látszólag utolsó emberpár gyötrelmes menetelése saját megsemmisülése felé (keserűségben eddig egyetlen amerikai szerző érte el ezt a szintet, mégpedig Harlan Ellison az I Have No Mouth But I Have to Scream című novellájával, amelyben egy őrült szuper-komputer űzi végtelenül szadista játékait a négy utolsó megmaradt emberrel. Ahogy minden darabjaira hullik, az Apa számára csak fia túlélése lesz fontos, egész létezését ennek szenteli, és a tehetsége is megvan hozzá. Ezzel a korábbi Outer Dark című regény alaphelyzete fordul meg: ott az apa hagyja az erdőben vérfertőző kapcsolatból született gyermekét, hogy az anya annak keresésére indulhasson – itt az Anya hagyja magára családját, aki szíve szerint gyermekét is magával vinné a halálba, és az Apa az, aki megakadályozza őt meg ebben.

A regény egyben az Apa elvesztésének története is, a felnőtté válásé, még ha ez a Fiú számára idejekorán jön is el, már a saját útját kell járnia (ezzel párkaraktere John Grady lesz az Vad lovakból, aki ellovagol Mexikóba, hogy felnőjön). Célját akkor éri el, mikor egy hajnalon arra ébred, hogy az apja halott. Most már egyedül kell helyt állnia a világban.

Az Anya megérti az új világrend szabályait, tisztában van vele, hogy amit a világ kínál neki és gyermekének, az nem élet, hanem csak a puszta lét, választások nélküli menekülés, elkerülhetetlen szenvedés és kín, majd az elkerülhetetlen pusztulás. Egyetlen dologban dönthet saját életét illetően: hogy eldobja-e, vagy nem. Az Apa is megérti ezt, azonban ő nem dobja el a létezést, „Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten soha nem szólt”, mondja később.

Ezzel azonban a tétek óriásira nőnek: az Apa küldetése, hogy megvédje a Fiút, nemcsak egyetlen ember, hanem közvetetten az egész emberiség céljává válik. Ezzel a gesztussal kapcsolódnak a történethez a Bibliai felhangok, és innentől kezdve a Fiú nem pusztán egy fiú, a túlélés nem pusztán túlélés, és az út sem csak egy út. Amely lehet bár céltalan, de nem értelmetlen. Pedig McCarthy Apokalipszis utáni világában látszólag minden értelmét és célját vesztette. A valamikori civilizáció helyén mostanra csak romok és kiégett épületek vannak, az állat és növényvilág eltűnt, az emberiség pedig megszűnt emberinek lenni. Az utakat és erdőket az új uralkodó osztályok, kannibálok, és erőszakos fosztogató hordák róják, és még nem is ők a legrosszabbak. Bármennyire is tűnik butának a Fiú „mi hordozzuk a tüzet” hozzáállása, McCarthy ezzel egy cseppet sem viccel: főszereplői az emberiség utolsó mementói.

Azonban ha valamit megtanultunk a poszt-apokaliptikus filmekből az az, hogy a bekövetkezett tragédia után pontosan ezt a fent említett hitvallást kell radikálisan átértelmezni. A társadalom megszűnése mindig csak felszíni, és valójában újjászerveződés zajlik, az eseményt megelőző paradigmák pedig felszámolódnak. Ebben az új rendben (mert akármilyen kifacsart is, rendről van szó) pedig képtelenség ilyen krédóval fennmaradni. Ez a világ már nem engedi meg a bocsánatot, és nincs hely benne jótékonykodásra. Vagy ütsz, vagy ütnek. A jó cselekedetek helyett már legfeljebb csak az számít erényesnek, ha békén hagyjuk a másikat. Tudja ezt az Apa is, csakhogy a fiát mégis másra tanítaná, egyetlen feloldozása, hogy a jó nevében cselekednek. Ilyen kategória azonban már nincs többé, és éppen ezért vannak látszólag mindketten halálra ítélve.

Hogy küldetésük mégis alapvető fontosságú, szinte szakrális dolog, mégsem kérdőjelezhetjük meg, ugyanis ez a történet valódi tétje. Ez azonban mintha nem kapna kellő hangsúlyt a filmben, amelyben úgy tűnik, a tengerpartra való megérkezéssel teljesült a két bibliai figura küldetése. Az egyébként ráérős tempó hirtelen ritmust vált, és valahol elveszik a történet elején kitűzött feladat (el kell érni a tengerpartot) céltalansága. Az Apa ugyanis ezután hamar meghal, ami azt a benyomást ébreszti bennünk, hogy teljesítette a feladatát.

Az Apára életében háruló feladat kettős, sőt paradox. Egyfelől mindenáron, a saját élete árán is meg kell védenie a fiút, és kiölteni a nő után maradt űrt, másrészt kötelessége megölni a gyereket, mielőtt valami rosszabb történik vele. A felelősség súlyos, a feladat viszont nem egyértelmű, ráadásul inkább a második része tűnik logikusnak. Ugyanis maga az utazás, és a tengerpart elérése semmivel sem nyújt több reményt, mint bármi más. A helyzet valódi tragikuma, hogy az ellentmondás feloldódik abban, hogy a Fiú életének kioltása voltaképpen megmentené őt a Pokol átélésétől. Arról ugyanis nagyon is sokat tudunk, hogy mivé lett a fennmaradt emberiség: vadásszá és prédává. A portyázó csapatok nemcsak ölnek, és erőszakolnak – élelem híján ezután el is fogyasztják áldozatukat. Azonban a hordák mellett vannak, akik még kegyetlenebbül hasonultak az új világrendhez. Ők szabályosan tenyészállatként tartják a befogott zsákmányt, sötét pincékben elzárva. McCarthy odáig fokozza a kannibalizmus infernóját, hogy a férfi egy kis csapat elhagyott tábortüze mellett egy csecsemő maradványaira bukkan. Az előzményekből pedig tudjuk azt is, hogy a csapattal tartott egy várandós asszony is. Ezzel a regény megmutatja az Apa és fia tökéletes ellenpontját, és egészen új értelmet ad a tenyésztés szónak is. A férfi belső háborújának tétje tehát, hogy a Fiú iránt való szeretete melyik irányban fog győzedelmeskedni: az teljesen világos, hogy mindenáron megvédi bármitől. De többször is felteszi magának a kérdést, vajon meg tudná-e ölni, ha eljön az idő.

Miután az Apa a tengerpart elérése után meghal, az egyébként is bukásra ítélt vállalkozása, hogy megvédi a Fiút, végleg kudarcot vall, ugyanis halálával magára hagyja a gyereket a világban, és ezután sem megvédeni, sem megölni nem tudja, csak reméli, hogy eleget tanított neki a túléléshez. És éppen itt igazolódik be krédójuk igazsága, az Apa elültette a gyermek szívében a tudást, amivel képes meghozni a helyes döntést, mikor az öreg vadász felbukkan, és ajánlatot tesz. Amit az Apa kétkedéssel fogadna és feltehetőleg erőszakkal válaszolna rá, azt a gyermek el tudja fogadni, mint igazságot, és így működő emberi közösségbe térhet vissza. Azonban a boldog vég nem teljes: „…hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz, amit nem lehet visszaváltoztatni.” – írja McCarthy az utolsó bekezdésben. A világégésben mindenki elpusztult, csak van, akinek tovább tart meghalni másoknál. A regény befejezését furcsa kettősség uralja: egyszerre reményteljesebb hangon zárul, mint a szerző több korábbi munkája, másfelől viszont a regény felépítése az elkerülhetetlen pusztulás képét írja le.

Valahol meglepő, hogy míg az alaphangulatot, a katasztrófa utáni világ sivár állapotát elég jól adaptálja filmre John Hillcoat rendező, a részleteken rendre elbukik. Egy-két epizód sorrendjét megváltoztatva voltaképpen felrúgja McCarthy dramaturgiáját, amely távolról sem nevezhető véletlenszerűen egymás után pakolgatott események sorozatának. Márpedig a film annak mutatja be. Hillcoat a regény mondatainak és párbeszédeinek szikárságát, minimumra redukáltságát sem tudta visszaadni, még a színészek kiváló teljesítményének ellenére sem. Ennek egyik oka az a gyakran repetitív jelleg, amivel McCarthy beszélteti szereplőit. A másik is szintén a párbeszédekben keresendő, a regény ugyanis e téren is nagyon stilizált, amit filmre egy az egyben átültetni ostobaság lett volna. Ezen túl azonban minden, ami a film párbeszédeivel történt, csakis a fölösleges pátoszt tudta fokozni. A két művet összevetve általában elmondható, hogy a szöveg szikárságát a képek szürkeségén túl nem sikerül átvinni filmre.

Annál is inkább, mert Hillcoat a filmen megteremthetetlen hangulatot zenével próbálja meg pótolni. Bár Nick Cave filmzenei kollaborációi eddig rendre kiválóak voltak, hiszen míg a szintén pokoli Az ajánlatban és a lírai Jesse James meggyilkolásában is megtalálta a filmeket hibátlanul kiegészítő dallamokat és hangszerelési megoldásokat, Az út zenéje egyértelmű melléfogás. Ráadásul nem is kifejezetten Cave személye miatt: eleve a zene szerepeltetése fölösleges gesztus. Zenével ugyanis a hiábavalóságával fojtogató hangulat helyett csak a pátoszt kapjuk, ami folyamatosan dolgozik a regényben eredetileg felépített logika ellen: a gyermek apjától kap egy furulyát, azonban hamar eldobja azt. Itt már nincs helye zenének (éppen ezért passzolt annyira Haneke zenét elvető stílusa a világvégéhez a Farkasok idejében).

Ezzel párhuzamosan a regény kettős befejezését is egyértelműbbé teszi: nem egy magányos vadász találja meg a gyermeket, hanem egy egész, boldog család, kutyával-gyerekkel. A regény öreg, ócska puskát hordozó figurája helyett egy szép szál Guy Pierce-t kapunk, aki még civilizált is. Az egyik ujja ugyan meg van csonkolva, mint a kannibáloké általában a filmben, ami akár azt is jelenthetné, hogy a Fiú csak préda, ezzel őrizve meg a befejezés kettősségét. De ebben az esetben a film a saját logikáját rúgná fel, pontosabban felejtené el felépíteni (miért csonkolnák meg saját kezüket a kannibálok, miért ne enné meg a kannibálcsalád először is a kutyát, hogyan vadászhatnának gyerekekre az erdőben, mikor nincsenek is már gyerekek, stb).

Az útban megdöbbentő erővel van jelen a teljes kilátástalanság, az emberiség végső bukásának képzete, amelyben McCarthy arra keresi a választ, hogyan nézünk szembe a pusztulással, és hogyan tudunk a vég óráiban is szeretni. A poszt-apokaliptikus irodalom tematikusan végpontjához ért McCarthy Az út című regényével, az eddig állandó paradigmaváltást a teljes és biztos pusztulás váltja fel, ám az író tehetségét dicséri, hogy mindez nem vált át fekete giccsbe.