Történetünk főszereplője egy asszony valahol Pakisztánban, aki számára öntudatlanul fekvő férje testesíti meg a türelemkövet. Az élet és halál közt lebegő férfinak tett vallomásában a nő végre tabuk nélkül beszélhet érzéseiről és titkairól, megszabadulva a vallási és a házastársi elnyomás alól.

Ez a rövid dráma egy film, vagy színdarab forgatókönyvéhez hasonló módon mutatja be az eseményeket, mintha csak a főszereplő sorsával szembeni közönnyel kívülről figyelné azt.

Ahogy a nő egyre több titkát osztja meg magatehetetlen férjével, úgy válik egyre bátrabbá, felszabadultabbá. Ahogy egyre több béklyóját hagyja hátra, úgy lesz egyre szókimondóbb és úgy fokozódik a feszültség is a könyvben.

A szerző férfiként hatalmas empátiáról tesz tanúbizonyságot, amikor képes a főszereplő fejével gondolkodni és átérezni mindazt, amit egy ilyen kiszolgáltatott és elnyomásban élő ember érezhet.
Hozzátenném, hogy „szerintem”, hiszen férfi létemre ezt én sem tudom teljes bizonyossággal eldönteni. De véleményem szerint aki nem ebben él nap mint nap, az úgyis csak találgathat.

Mindenesetre a regény olvasása és a történtek elmesélése közben, az évek alatt felgyülemlő sérelmek felsorolása alatt azért minden emberben feltámadhat az igazságérzet és valamelyest bele tudja élni magát ebbe a korántsem szerencsés életbe.

Az olvasó csak a könyv végére döbben rá, hogy a címben szereplő türelemkő  tulajdonképpen ő maga, valahol azonban még annál is több, hiszen ő véleményt is alkothat: választhatja a szimpátiát, vagy a szenvtelenséget.

A Türelemkő egyáltalán nem könnyű olvasmány, s ez legfőképp drámai témájának és kíméletlen szókimondásának köszönhető - és itt nem feltétlenül a főszereplő vallomására gondolok, sokkal inkább arra, hogy egy, a valóságban is elképzelhető drámai történetet mutat be, ami egy általunk nem eléggé ismert kultúrában akár mindennaposnak is mondható.