Megnyugtató érzés úgy olvasni egy könyvet, hogy közben végig azt érzem: szükségszerű volt, hogy ez a regény megszülessen, mintha már régtől lett volna egy üres hely, fenntartva az Arc és hátraarcnak. Nem egyszerűen azért, mert a Garaczi-névhez legerősebben kötődő lemur-sorozatnak folytatódnia kellett, hiszen a sorozat eddigi darabjai meghozták szerzőjüknek a szakmai elismerést, a második, a Pompásan buszozunk pedig az olvasói népszerűséget is (utóbbi, persze, nem mérhető könnyen: a többszöri újrakiadás mellett nem reprezentatív empirikus kutatásaimra, vagyis az egyetemi szemináriumokon szerzett tapasztalataimra támaszkodom itt): az Arc és hátraarc létrejötte azért is volt elkerülhetetlen, mert íródnia kellett végre egy könyvnek a szóbeli történetekben újra meg újra felbukkanó előfelvételis létről, a Kádár-korszak sorkatonai tapasztalatáról. Nehéz elkerülni, hogy értelmiségi társaságban, ahol a mai negyven-ötvenesek vannak jelen, elő ne kerüljön valamilyen sztori arról, mi volt Kalocsán, Nagykanizsán, Lentiben vagy éppen Szegeden abban az évben, amit az egyetemi tanulmányok megkezdése előtt katonáskodással kellett tölteni; milyen volt utászként, lövészként, tankosként; hogyan szereltek le idő előtt valakit idegösszeroppanással, lőtte szét a másik az őrtornyot, vett részt hadgyakorlaton a harmadik a Bakonyban, harcolva a kötelező ellenség (sosem értettem meg, miért épp rájuk esett a választás), az olaszok ellen. Bár időben behatárolható csoport tapasztalata ez, mondhatnánk azt is, hogy a katonatörténetek a férfilét szükségszerű velejárói, az általunk belátható XX. században mindenképpen: megfigyelhető például, hogy az idős parasztemberek sokkal jobban tudnak történeteket alkotni a második világháborúról, a hadifogságról, mint mindennapi életükről. Nincs ebben semmi furcsa, hiszen ezek az évek a háborúból hazatérés óta csiszolódtak egyre kerekebb sztorikká, ráadásul a katonaélmények minden borzalmuk ellenére a megszokott közegből való elszakadást, valamiféle kalandot is jelentenek, történetek alapjai lehetnek tehát, szemben a monoton hétköznapokkal. Az előfelvételis létről született regény ebbe a sorba simulhatna bele, de ez a simulás nemcsak azért nem történik meg, mert háborúban és békében katonának lenni messze nem ugyanaz a helyzet, de azért sem, mert a Kádár-korszak katonaságánál abszurdabb, értelmetlenebb intézményt nehéz lenne találni; így inkább törést jelent, nem folytatódó tradíciót. A háború abszurditását mintha megsokszoroznák a haza védelme helyett a fákra leveleket visszaragasztgató kiskatonák.

De Garaczi kötetének megszületését nem pusztán a témája miatt érzem szükségszerűnek. Az Arc és hátraarcban a lemur-könyveknek az a sajátossága, hogy egy eltűnt világot a már nem létező tárgyakat, jelenségeket jelölő szavakból épít fel, középpontba kerül, egyúttal többfelől magyarázhatóvá válik: a regény főhőse mániákus szógyűjtő, aki a katonaságnál is szavakra vadászik. Egy neki idegen világhoz a szavakon keresztül kíván közelebb jutni, vagy, másképpen, nehezen elviselhető helyzetét úgy próbálja túlélhetővé tenni, hogy minden tárgyat, jelenséget elidegenít olyan módon, hogy szóvá változtatja őket, halottá téve mindent, mint a lepkéket egy gyűjteményben: „Fura szavak saját világgal, vadásztam ezekre a magányos, büszke példányokra. Befogtam őket, akár egy-egy ritka állatfajt, a fehér színű, MNOSZ 5617-es, szabványméretű dossziéban gyűjtöttem őket.” (8) A szógyűjtő szenvedély beemelése a regénybe azért is szerencsés írói döntés, mert míg a Pompásan buszozunk az olvasóközönséget ráismerő, beavatottságot érző, tágan értett generációs olvasókra és némileg értetlenkedő, hiszen a szavak mögötti jelenségeket nem ismerő befogadókra osztja, az Arc és hátraarcban a főhős maga szünteti meg ezt a feszültséget, hiszen a feljegyzett szavakat ő sem érti sokszor, nem is akarja érteni őket, még kevésbé kíván hozzájuk olyan nosztalgikus érzéseket társítani, mint korábban a gubacshoz az úttörőnyakkendőn vagy a takarékbélyeghez. A regény már határozottan számol azzal, hogy nem lehet pusztán a közös élményre, a beavatottság érzésére építeni: épp ezért nem is az egykori „katonatársakat” igyekszik megszólítani. A szógyűjtés nem a katonaság következménye, hanem a civil életből hozott szokás, a tárgyak szóvá változása pedig jól megfigyelhető abban a jelenetben, amikor a főhős elégeti (vagy elképzeli, hogy elégeti) a dossziéját, a katonaságnál gyűjtött szavakkal együtt: „Hozzáérek a fához, de nem a fához érek, hanem a fa szóhoz.” (162)

Főhőst emlegettem eddig, de nem beszélhetünk egyetlen szubjektumról. Nemcsak a lemur jelenik meg alakmásként ezúttal is, de minden név és meghatározás a személyiség megsokszorozódását jelzi: a tápos, a kisbuktás, a Csont, a Robika (egy papagáj neve, pontosabban az egykori papagájnak megtanítani kívánt, megszámlálhatatlanul sokszor ismételt Robika vagyok mondat része). A személyiség osztottságával, a lemur-alakmás szerepeltetésével nem egyszerűen a „kulcsregényként” olvasás bomlik le (erről a szándékáról beszélt Garaczi Csíkok és kockák (Az önéletírás műfajáról) című esszéjében, elolvasható az Alföld 2006/3-as számában), de a katonasághoz közhelyszerűen kötött egyformává válás és személyiségvesztés helyére a sokszorozódás kerül: „Mit mondhatna, valami okosat, például hogy a katonaság az egyedüllét hiánya a testiség felfokozott élményével párosulva, és nem igaz, hogy a személyiség megszűnik, inkább megsokszorozódik.” (106) A regény szentenciózus önértelmezése is lehetne ez a mondat, ha a kijelentést a kezdete, illetve elhangzásának körülményei nem tennék viszonylagossá és ironikussá: a szabadságon lévő Csont ugyanis egykori barátjának kísérli meg summázni a katonalét lényegét, a civilnek elmondhatatlant. Ennek a mondatnak a helyére állítható akár a hangosan kimondott „Ki lehet bírni.” válasz, akár az egész regény.

A Magvető Kiadó ajánlója szerint a férfivá válás regénye ez: a katonaság a beavatás terepe, s ezt csak élesebb fénybe állítja, hogy Csont nem csinálja végig szabályosan a szertartást, idő előtt leszerelik, mégis megtörténik az átalakulás, amit részben a másként látás regénybe emelése jelez. Csontot egészségügyi okokból szerelik le, többek közt megromlott látása miatt, egy másik beavatáson pedig civilként esik át, mikor elveszti a szüzességét. A beavatás mindkét formájától a világ szemlélésének módja, a látás változik meg. Csont szándékosan rontja el a látását, hogy leszereljék, az első aktus pedig, ami nem történetként bomlik ki, hanem szavakból épül fel, a lány szemét változtatja meg: „Napégette női haj. Esőszag, enyv és fűrészpor. Tavaszi szélszag. Hűvös lépcsőház. Rózsa. Hintőpor. Ázott avar. Balzsam. Szénaszag. Odahajolok, puha a bőre, a könnyek fölmelegítik a kezem, ahogy letörlöm őket. Bámul rám a sírástól kitágult szemmel.” (161)

A lemur-könyvek kihagyásokkal, közéjük ékelődött más művekkel követik egymást Garaczi pályáján, összetartozásuk ellenére jelentős különbségeket mutatva: mintha Garaczi kötetről kötetre haladva egyre inkább számolna az olvasókkal, de nem az írásmód egyszerűsítésével tenne engedményeket, hanem párbeszédképesebbé, többféle olvasat felől megnyithatóvá tenné a szövegeit. Úgy bont ki egy személyesként olvasható történetet, hogy nem az ellenőrzésre (vagyis az író életével való összevetésre) biztatja az olvasót, hiszen szógyűjtő, íróvá váló főhőse saját életét is gyűjtendő anyagként kezeli, szinte megjelenítve azt a kötetben jól érzékelhető írói munkát, amivel Garaczi nem pusztán saját múltján elmerengve, de feltehetőleg szövegeket és idegen emlékeket gyűjtve alapozta meg az Arc és hátraarcot. Ahhoz viszont, amit erre az alapra felépített, már a szövegformálásnak olyan árnyaltságára, a nyelvhez való viszony olyan összetettségére volt szükség, amelynek köszönhetően ez a lemur-könyv, úgy vélem, színvonalában a korábbi kettő fölé került.

„Az olvasót önmagához kell közelítenem, nem énhozzám.” – írta Garaczi már emlegetett, Csíkok és kockák című esszéjében. Bár úgy tűnik, a katonaság élménye kizárja az olvasóközönség egy részét, például a nőket, az Arc és hátraarc nem szűkíti le a lehetséges befogadóinak körét. A találkozások egészen sorsszerűek is lehetnek: én például egy egykori előfelvételis szógyűjtő húga vagyok. Aki csak bombasztikus zárlatnak hiszi ezt, olvassa el az ELTE-n kiadott Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 1988-ban megjelent, Hajdú Mihály szerkesztette 38. kötetét, amelynek szerzői Kövesdi Péter és Szilágyi Márton, címe pedig Egy nagykanizsai laktanya nyelve és folklórja.