„A tőmondatoknak nincs semmilyen bűne. Egyszerűen arról van szó, hogy aki megszólal abban a homályban, amit  én érzékelek, annak valami nagyon fontos mondanivalója van. Márpedig, amikor nagyon fontos mondanivalónk van, akkor mi sem tudjuk szabatosan, kerek, lezárt mondatokra törve közölni azt, hogy szerettem, kérem, és ezért öltem meg, hanem robbanékonyan, folyamatosan dől belőlünk. Az én karaktereim is így mondják, minden robban, szédítő sebességgel rohan előre, hisz a valóságban való részvétel reménye annyira intenzív náluk, hogy ezt nem is volnék képes megfékezni azzal, hogy bocs, de én itt meg itt, na, meg itt azért csak elpöttyintenék egy-egy pontot. Szétrobbantaná az egész szöveget. Ez azon írók privilégiuma, akik úgy érzik, maguk találják ki a történeteket. Nincs semmi bajom tehát a tőmondattal, nem foglalnám törvénybe, hogy mindenki kerülje a pontot, mert a pont pont maga az ördög. Képes vagyok élvezni egy rövid mondatokkal dolgozó művet is, például mert nagyon tágas teret hagy a képzeletnek. Az én esetemben azonban ez kizárt.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható » 

Forrás: Jankovics Márton, 24.hu, 2021. február 24.