Zavarba ejtő könyv Nagy Koppány Zsolt második regénye. Már maga a borító is: bús bika bámul ránk egy cirkalmas arany képkeretből. Aztán a cím: miért került gondolatjelek közé az utolsó szó, az emlékezünk? És ki az az Ekler Ágost, akire emlékeznünk kellene? Aki pedig olvasta a szerző első regényét, a Jozefát úr, avagy a regénykedést, a hátsó borítón szereplő idézet ellenére joggal kezd gyanakodni: Nagy Koppány Zsolt előbb-utóbb feltűnik a könyv lapjain.

A meghökkentő címlap megfejtése amúgy pofonegyszerű: lehetne Ekler Ágost egyik festménye is, néhai főhősünk (?) ugyanis tehetsége ellenére megélhetési kényszerből giccsképek sorozatgyártására adta a fejét. Képeket ír le a szerző az egyes fejezetek bevezetőjében is. Így például a giccsfestők „futtatójához”, Kovács Ádámhoz ezt a képzeletbeli festményt társítja: „Állókép: két keresztbe rakott laptop fölött, dollárjeles mezőben tengersok euró”.

Ekler Ágost a regény kezdetekor már halott, elütötte ugyanis egy kisteherautó, és nem tudni, hogy öngyilkos akart-e lenni, vagy egyszerűen csak a szükség állította meg útközben, és pisilés közben szédült a teherautó elé. A regény úgy indul, mintha ezt a dilemmát akarná eldönteni, mégpedig oly módon, hogy Ekler Ágost felesége, barátja, ügyvédje, védőangyala és más ismerősei, beleértve néhány tárgyat is (például az andrológiai rendelőben szolgálatot teljesítő Cica magazint), elmondják, mit tudnak róla és az esetről. Emlékeznek. Innen a címben szereplő sajátos műfaj, az „emlékezünk”. A szerző ugyanis főnevesíti ezt az igét, és a következőképpen adja meg a definícióját: „tbsz: emlékezünkök, hosszabb lélegzetű prózai mű, amelyben a szereplők a címadó hősre való emlékezés ürügyén vég ne’kül magukról mesélnek”. Aminek is az lesz a következménye, hogy sokkal többet tudunk meg az elbeszélőkről, mint magáról Ekler Ágostról. (Ezt egyébként Nagy Koppány Zsolt maga is hangsúlyozta a regénybeli képzelt, és a literának adott valóságos interjúban is.) És nem csak azért, mert főleg magukról beszélnek, hanem azért is, ahogyan beszélnek – egyes szám első személyben, jellegzetes szókinccsel, saját nyelvtannal. Ezek a nyelvi portrék többnyire találóak, humorosak, néha azonban előfordulnak erőltetettebb „cukiságok”, hogy a szerző egyik kedvenc szavával éljek, vagy - érdekes módon többnyire dr. Létavértessy Károly ortopéd főorvos (Ekler Ágost nagybátyja) szövegeiben - közhellyé kopott anekdoták, például az orvosi hálapénzről. Mondhatnánk persze, hogy ezekkel jellemzi a szereplő közhelyes gondolkodását, és van is ebben igazság, mégis, nem használnak a szövegnek.

A regény második felében Ekler Ágost halálának rejtélye háttérbe szorul, lassan már senkit sem érdekel, öngyilkos lett-e vagy sem, helyette – őrangyalának elbeszéléséből – fogantatása filmjét (szó szerint) ismerhetjük meg. Később maga a szerző vonja kétségbe Ekler Ágost létezését, a regény végére illesztett szövegben (amiről később még szólok) pedig maga mellé állítja társszerzőnek, vagyis saját egyik alteregójának. A szerzői én egyébként is egyre nagyobb teret követel magának a regényben, mégpedig úgy, hogy húsz évvel idősebb önmaga, Nagy Koppány Tömzsi (ahogy Karácsony Benő egyik regényhőse nyomán magát nevezi) „riporterből” fokozatosan főszereplővé válik. Bár nem is tudom, szólhatok-e egyáltalán egyes szám első személyben róla, hiszen ő magáról (vagy magukról?) többes szám első személyben beszél. Úgyhogy lehet, hogy ketten vannak, a mostani szerző, és húsz évvel későbbi képzelt önmaga, és akkor Ekler Ágostot még nem is számoltuk ide. Egy fiktív interjú keretében megosztják az olvasóval műhelytitkaikat a „szerzői viszonylatok egymásba gabalyításáról”, a történetmesélésről és a szövegirodalomról, a névadás rejtelmeiről. Utóbbi kapcsán nevezi magát a szerző főplagizátornak. De nem csak másokra hivatkozik, hanem saját korábbi műveire is, méghozzá humoros-ironikus írói öntudattal. Tucatjával találunk hasonló mondatokat: „…idézet hallhatatlan novelláskötetünk, a Nagyapánk is tudott repülni egyik, ars poeticának is beillő alkotásából”. (Az eredeti címben egyes szám szerepel, a megkettőzött elbeszélő azonban „kénytelen” itt is többes számot használni.) Vagy a Jozefát úr, avagy a regénykedés kapcsán nemes egyszerűséggel „szerény írói nevünknek örök dicsőséget hozó könyvről” beszél. A szerzői játékok sora azonban nem áll meg itt. Például saját magát is társtettessé teszi Ekler Ágost halálában, de ezt csak a nagyon figyelmes olvasónak vallja be, úgy, hogy a gázoló sofőr arra az autóra figyel a baleset bekövetkeztekor, amit (ahogy ez az azonos rendszámból száz oldallal később kiderül) a szerző vezet. És hogy miért figyel rá? Mert fél, hogy NKZS autója elgázol egy korábban már elütött, és az úttesten félig bénán heverő kutyát. (Ez a jelenet Tóth Krisztina Kutya című versét idézi.)

Megkapó és szimpatikus az a végtelen szabadság, ahogy Nagy Koppány Zsolt az író lehetőségeivel játszik, és mindezt úgy teszi, hogy bevallott célja az olvasó szórakoztatása. Mégis, a humor és a játék felszíne alól ki-kibukkan egy keserűbb hang. Nincs okunk kételkedni benne, hogy Ekler Ágost balvégzetéhez egyenes út vezetett attól kezdve, hogy prostituálta a művészetét. És az író is csak a saját regényén belül tehet meg bármit, ott kaphatja meg (saját magától) az elismerést. A regényen kívüli világról egy, függelékként a kötet végére illesztett szöveg, A vendégmunkás dalai beszél. Szerzőként ketten vannak feltüntetve: Ekler Ágost és Nagy Koppány Zsolt. A nehezen meghatározható műfajú, szociografikus elemeket is tartalmazó irodalmi riport vagy esszé vagy novella még 2004-ben született, az akkoriban Erdélyből Magyarországra áttelepült író anyaországbeli fogadtatásáról, idegenségéről és otthonosságáról. Kicsit szervetlenül lóg a regény végén, de Nagy Koppány Zsolt ezt a kifogást is megválaszolta már a fiktív és a valós interjúban is: a szöveg közreadásával akarta lezárni az áttelepülésről való írás korszakát. Ekler Ágostnak tulajdonítva egyébként huszonkét rövidtörténetet is beillesztett a regénybe, vagyis nem csak a szerzőség, de a műfajok keverése és a szerkezet lazítása szempontjából is élt írói szabadságával.

Függelék 

Itt be is fejezhetnénk ezt az éles elmére és kiváló stílusérzékre valló kritikát, de – bár eddig dicséretre méltó szerénységgel és szakmai alázattal legyűrtük folyamatosan erősbödő késztetésünket, hogy a könyv helyett saját magunkról meséljünk – most mégis el kell mondanunk, mily nagy segítségünkre volt e kötet szorongatott helyzetünkben. Történt ugyanis, hogy vonaton ülvén, és e művet olvasván, mozdonyunk azt mondotta magában, húzott ő már eleget, húzzon most már más is, és mi hosszú-hosszú órákra megállottunk valahol Várpalota és Hajmáskér kies határán. És midőn utastársaink egyre türelmetlenebbül és ingerültebben a MÁV-Start Zrt. jó édesanyját és egyéb felmenőit kezdették emlegetni, mi angyali türelemmel viseltük a megpróbáltatásokat, mert oly igen lekötött és szórakoztatott bennünket Ekler Ágost és Nagy Koppány Tömzsi regénye.  Az író által a 192. oldalon a kritikusoknak beígért orgazmusközeli állapotba ugyan nem jutottunk tőle, de igen vissza kellett fognunk magunkat, hogy időnként ne csapkodjuk térdeinket a kacagástól, félő volt ugyanis, hogy utastársaink ezt provokációnak értékelnék. A várakozás órái így gyorsan elröppentek, és mi csak annyit mondhatunk: köszönjük, Nagy Koppány Tömzsi, önfeledt játékidat, ez jó mulatság, férfimunka volt!