Anna Gavalda Franciaországban 2001-ben megjelent kisregényét a Könyvhétre adta ki magyar nyelven a Magvető. A rövidke történet nem más, mint egy különleges nap felelevenítése, és ezen keresztül érzelmek, élethelyzetek könnyed felvázolása. A Kis kiruccanás története nagyon egyszerű: négy testvér, akik tartják ugyan a kapcsolatot, mégis egyre messzebb sodródtak egymástól a felnőtt-lét útjain, egy esküvőre hivatalos. Csakhogy, mivel egyikük nem érkezik meg a szertartásra, a másik három otthagy csapot-papot, és elindul hozzá. Így a nem túl érdekesnek ígérkező ünnepségből egy nagyon is izgalmas kirándulás lesz, amelynek a végén még egy esküvőre is eljutnak, ám az semmiben sem hasonlít az eredeti, kimérten elegáns eseményre. Vasárnap pedig a testvérek hazaindulnak, és folytatják életüket ott, ahol az utazás előtt félbehagyták. Emlékül csak egy telefirkált rajzlap a táska mélyén, egy zenével teli iPod, vagy egy őket hűségesen követő kutya marad nekik.

Mindez nem sok, de itt most éppen a „kevesebb több”-elv érvényesül. Gavalda ebben a rövidke történetben teljesen pontosan rajzol fel négy karaktert, négy élethelyzetet és a köztük lévő kapcsolatok pókháló finomságú szövevényét. A kis kiruccanásra induló főszereplők nem csak az esküvő és az azzal járó feladatok elől lépnek meg rövid időre, hanem félbehagyják a saját életüket is. Átmenetileg kilépnek belőle, hogy felhőtlenül emlékezzenek vissza a gyerekkorukra, hogy egy kicsit csak saját magukkal és egymással foglalkozzanak, ne az otthon hagyott feladatokkal, kötelezettségekkel, a hétköznapi élettel. A négy testvér közül ketten már megházasodtak és gyerekeik is születtek. Az egyik húg nézőpontjából elmesélt történet szerint a házasságaik nem a legjobbak: egyikük elvált, mert úgy érezte, elnyomja személyiségét a házasélet. A másik együtt van a feleségével, de kívülről nézve nem tűnik se boldognak, se harmonikusnak a kapcsolatuk. A két fiatalabb testvér pedig az útkeresés egy-egy korábbi szakaszában van, bizonytalan randevúk és gyorsan véget érő kapcsolatok között. Lassan szembe kell nézniük azzal, hogy felnőttek, és habár mindig testvérek maradnak, mégis külön utakat kell járniuk.

Gavalda figurái ebben a történetben néhány odavetett mondaton, minden finomkodást, sallangot nélkülöző, egyszerű leírásokon keresztül elevenednek meg. Pontos, jól szerkesztett párbeszédek, az írásjeleken is átsütő hangsúlyok, a kimondott szavak és az elhallgatott gondolatok ügyes összhangja jellemzi a kisregényt. Az elbeszélői nézőpont – az egyik lánytestvér meséli a történetet – egyszerre ad módot arra, hogy kívülről lássuk a szereplők helyzetét, kapcsolatát, és hogy belehelyezkedjünk a testvérek világába, gondolkodásmódjába. Így pontos leírást kaphatunk a két idősebb, korban egymáshoz közelebb lévő testvér viszonyáról, és néhány pontosan észrevett mondat, mozdulat, gesztus segít képet festeni a legidősebb testvér és felesége viszonyáról is. Másrészt viszont megismerjük a testvérek titkos jelrendszerét, múltját. Nem rekedünk kívül úgy, ahogy a legidősebb testvér felesége, aki folyamatos kisebbségi komplexusát lenéző stílussal igyekszik kompenzálni.

A kiruccanás nem egyedülálló és nem is megismételhetetlen, hiszen a négy testvérnek egyértelműen van módja máskor is arra, hogy eltöltsenek együtt egy hétvégét. Mégis különleges, hiszen minél inkább felnő az ember, annál nehezebben szakít a hétköznapokkal, annál kevésbé van egy-két napja arra, hogy nosztalgiázzon. Az eseményeket tolmácsoló testvér szerint ez a fajta lazaság a fiatalok kiváltsága. Ő leginkább attól tart, hogy akkor fogják a testvérek végleg elveszíteni egymást, ha megöregszenek – nem korban, hanem lélekben, ahogy sógornője például már régen „öreg”.  „Meddig lesz még erőnk, hogy így kitépjük magunkat a mindennapokból, és elszabaduljunk? Hányszor teszi még ezt lehetővé számunkra az élet? Hányszor tudunk még fügét mutatni? Hányszor kapunk még haladékot? Mikor veszítjük el önmagunkat, és mikor lazulnak meg a kötelékek? Még hány évünk van, mielőtt megöregszünk?”, kérdezi magában. És a remény, a kívánság, hogy ez a fajta öregség minél később jöjjön el, kimondatlanul is ott lebeg a könyv sorai között.

Anna Gavalda kisregénye éppen egyszerűségében nagyszerű. Éppen úgy csuklógyakorlat, mint a Magvető gondozásában tavaly megjelent 35 kiló remény, csakhogy míg az vázlatosnak tűnt, ez inkább egy szépen kidolgozott részlet. Olyan, mintha egészen közel emelnénk a szemünkhöz egy falevelet: ebből a közelségből csak egy apró részét, tökéletesen kimunkált erezetének egy darabkáját láthatjuk, de az a darabka önmagában is nagyon szép. Későbbi könyveivel Gavalda bizonyította, hogy képes összetett történeteket, sok szétburjánzó szálat is kézben tartani. Ebben a kötetben pedig azt „gyakorolta”, hogy hogyan lehet pontosan megjeleníteni egy hangulatot, néhány kapcsolatot, pár karaktert.