Ha Szentkuthy Miklós Pendragon és XIII. Apolló című regénye mese – mint ahogy azt a kéziratot szerkesztő Tompa Mária az utószóban említi – akkor mindenképpen csali mese is egyben, mert annak ellenére, hogy befejezetlen a nemrég megjelentetett, a Petőfi Irodalmi Múzeumból előkerült anyag, még sincs az embernek hiányérzete.

Miért is lenne? Az 1946-1947 körül keletkezett könyvnek valójában nincs se eleje, se közepe, így aztán vége sincs. Akkor minek nevezzük a Pendragon és XIII. Apolló című könyvet? Egyik javaslatunk az, hogy hívjuk nyugodtan afféle esszéfúgának, melyben a szerző első osztályú módon rizsázik: a könyv afféle szó-tár a nagybetűs szépségről.

Szentkuthy remek érzékkel nyúl olyan témákhoz, melyekből úgymond népszerű regényeket lehetne írni, viszont a szerző szerelmes saját európai műveltségébe, annyira megigézi a kivételes nyelvi ereje, mellyel saját magának udvarol, hogy el is felejti, hogy tükörjátékát mások is figyelik. Miközben azzal játszik, hogy megszólít számos epikai hagyományt, valójában csak öncélú nyelvi komposztálásba kezd. Meg sem próbálja az európai mítoszokat és a 20. századi prózai innovációkat újraszituálni, Szentkuthy azt kell mondjuk, a látszatra sem ad. Nyelvi fantáziái felülírják a hagyomány választását, felülírják még a 20. század első felének regényvívmányait is. Szentkuthy túllép Joyce-on, az enciklopédikus nagyszabás helyett enciklikákat tesz közzé, de iránymutatásait azonnal vissza is vonja… Azt írja: nem akarok magamról beszélni – miközben folyton magáról beszél, majd azt mondja: nem vagyok filozófus, és persze folyton bölcselkedik. Azt írja Igraine lelki világáról, hogy olyan, mint a vegetáció céltalan ornamentikája. Nos, tudjuk: saját magáról beszél. Rendelkezik az önirónia nemes képességével, mert hát nehéz lenne másképp beszélni e könyvről, úgy hogy nem hivatkozunk a sokszor blaszfémia határait súroló pajzán szöveg céltalan ornamentikájára…

A műveltség és szárnyaló nyelvi képzelet természetesen még nem garancia arra, hogy valaki képes lenne a történetmesélésre. Szentkuthy önreflexív vadulásai nem állnak össze kortárs koncepcióvá, viszont az alternatív történelem víziói figyelemre méltó vállalások. Mégis: hiába a kitalált középkor, ezzel a világgal a szerző jórészt az öncélúság mocsarában balettozik.

Szentkuthy sokszor feleslegesen szépeleg, a nyelvi dekorációk elviszik a szöveget, az író képtelen meséje eredeti nyomvonalán haladni. Van, amikor megadja magát az ember az olvasás szövegörömének, de valójában tudja: a szerző bravúros nyelvi rakétái egy idő után már nem durrannak nagyot, még a szöveg attraktívabb részei is egyanyagúak, kiszámíthatóak.

A tanácstalan olvasó végül is egy leltárt kap a kezébe, viszont nem kapunk számokat a készletekről. Egy azonban számozás nélkül is világos: valami hiány­zik a leltárból.

A történet maga.