Megírni, hogy miért írni. Mert a kék falú szoba volt a mester, mert a költő próféta volt, és azért mert zsigerből jön a futás. Vagy a játék miatt. Ez utóbbi lenne Szabó T. Anna, a saját magát definiáló felnőtt, aki gyermekeinek őszinte látásmódjába belépve próbál visszakapni valamit elfeledett gyerekkorából, amikor még a játék teljessége volt a legfontosabb. Szabó T. Anna legújabb kötete kettős érzéseket ébreszt. Egyszerre magával ragadó hangulatú költemények, amelyek valahol mégis olyanoknak tűnnek, mintha erőlködve nyúlnának a mélybe, de közben csak a felszínt súrolják. A kettősség ezen játéka végigível az egész köteten, fellelhető minden versben, ahol az egyik sor meglepő erővel bír, addig a rákövetkező kioltja minden hatását. Olybá tűnik, a költőnő egy-egy eltalált gondolat után nem leli a megfelelő lezárást, hanem keserves keresgélés után lecsapja valamilyen oda nem illő, közhelyesnek tűnő szókapcsolattal. Érdekes helyzet ez, ahol határozottan kiérződik a valami más, valami több akarása, és a gát, amelyben megbicsaklik a toll és az elme is.

Fokozatosan épül a kötet kompozíciója, a távoli formálódó képzetektől lassan jut el az egészen személyes vonulatig, ahol már a gyermekek élményei képezik a középpontot. A távolság megragadható képei kerülnek kontrasztba a benső-világ sokszor körvonalazhatatlan érzéseivel. A hold és árnyékok képe és a test apró, definiálhatatlannak tűnő mozdulatai jelennek meg végtelenül explicitnek ható módon. Néhol meglehetősen zavaró mindez, valami eszmei és mély tartalom kimondása válik céllá, amely félúton – talán pont a kimondhatatlansága végett – eltévesztődik és a kezdeti gondolat egy egyszerű, közhelyszerű formát ölt, sok helyen magán hordozva egyfajta fiatalkori, kezdetleges versírói próbálkozást megidéző stílust. 

Rendkívül zavaró és a versek élvezeti értékét csorbító a kitalálható rímek hosszú sora. Ugyan nem lelhetők fel mindenhol, sokszor szabad versbe ütközünk, de ahol megvannak, azok maradandó hatást képesek kiváltani. 
A kötet kompozíciójának másik felébe azok a versek tartoznak, amelyeknek mondanivalóját a költőnő egy egyszerű képben építi fel, olyanokban, amelyek mindennapját jelentik. Amikor a fodrásznál ül, vásárol a közértben, vagy a gyerekeivel jár-kel a világban, és csak megtörténnek velük a dolgok. Az utóbbi témát feldolgozó költemények lesznek a kötet legerősebb pillérei, ahol a célként meghatározott gyermekien egyszerű és a világra rácsodálkozni képes téma, stílus és formavilág a maga „nagyot markolni” nem akaró módján bír olyan többlettel, aminek hatására megbocsátjuk Szabó T. Anna minden árnyékról, tűzről, éjszakáról, kisütő napról és holdvilágról szóló versét. Különlegességük, hogy a költőnő itt nem akar belehelyezkedni, hanem a saját nézőpontjából, mindenféle mélyre hatni akaró frázis nélkül beszél a felnőtteknek mindennapi, lényegtelen, de a gyerekek számára furcsának és újnak ható, megbabonázó dolgokról és helyzetekről.

Minden szépségével és gyengeségével együtt mégis van valamiféle megmagyarázhatatlan hangulata Szabó T. Anna verseinek. Talán a női hang itt teljesedik ki igazán, az andalító lejtésben, a megnyugtatni képes hangvételben, amely egy-egy vers elolvasása után órákkal később is benne él a befogadóban.

Nyugalmat áraszt a kötet, még a témában nem eltalált munkák esetében is – ez a legnagyobb előnye. A néhol félresikeredett, erőltetettnek tűnő versek, ha kezdeti céljukat, egy gyermekien őszinte világot a játékról, nem is tudnak prezentálni, adnak helyette mást: harmóniát és megnyugvást. Mert a csodát csak újrahazudni lehet, de újraélni nem.