„Nagyon nem szívesen lapozom fel a régebbi verseimet. Külön erőfeszítésbe kerül rábírni magam, hogy leüljek, és elolvassam, amit tavaly írtam... Mintha a naplómat kéne elolvasnom" - nyilatkozta Nádasdy Ádám 1996-ban Mihancsik Zsófiának a Beszélőben. Az idézet inkább a személyes, az alanyi felé tolja el Nádasdy hol tárgyiasként, hol alanyiként számon tartott költészetét - ahogy kötetkompozícióinak az a kezdettől fennálló jellege is, hogy a szerző nagy precizitással dátumozza versesköteteit. Bányai János 2008-ban hívta fel a figyelmet Nádasdy verseinek, kötetkompozícióinak naplószerű jellegére: „a versek keletkezésének évszáma... az értelmezés egyik lehetőségét kínálja, ebben az esetben nem a történelem, hanem a magánélet irányából... Nádasdy egyetlen kútból meríti versei élmény- és tapasztalatvilágát, az énnek egy különös, akár életrajzinak is mondható forrásából" (Forrás, 2008/12).

És most, íme, előttünk áll a Válogatott és újabb versek 1976-2009, mely egyszerre kínálja a (szelektált) életművel való retrospektív számvetésnek, az utólagos értelemtulajdonításnak a szokásos, a válogatott köteteknél szükségszerűen előálló kérdését, és - az elszemélytelenített személyes Nádasdy-féle poétikája révén - hangsúlyosan felveti az életrajzi, a megélt, az individuumhoz kötött tapasztalatok fikcionalizálhatóságának, grammatikalizálhatóságának és retorizálhatóságának a kérdését is. Hiszen Nádasdy késő modern és posztmodern határán egyensúlyozó poétikájának a leginkább figyelemre méltó vonása - a programszerűen visszafogott szépségen („édességen") túl - talán épp a nehezen kategorizálhatóság, alanyi és tárgyias egymásnak feszülése. Hiszen a klasszikus mintákon edzett, hajlékony, rímes-ütemes versformák, a nagy retorikai szerkezetekhez, a hasonlathoz és metaforához előszeretettel vonzódó versfelépítés, a pillanatképekből, pontos leírásokból kiinduló induktív verslogika, a jól formált versbeszéd Nádasdy költészetét technikailag a tárgyias-újholdas hagyományhoz közelíti egyfelől - másfelől viszont mindez nála szervesen összeépül (néhol akár a versbeszéd szintjén is) a nagy értelemegységeket és formákat relativizálóval, a banalizálóval, a személytelenbe becsempészett, mindennapian apró-cseprő személyessel. A válogatott kötetet fellapozva szembetűnő, hogy ez a kettősség szinte kezdettől fogva adott, azaz Nádasdy költészete viszonylag keveset változott az idők folyamán. Így a Komolyabb versek című 1984-es kötetből átemelt versek nagy részére ugyan még a rímes-ütemes, csengő-bongóan táncos (szinte énekelhető), erősen retorizált, hagyományos versbeszéd és szigorúan megkomponált versszerkezet jellemző, hol zaklatott, hol kötekedően játékos hangnemben (legjobb példák talán A lépcsős utcán lefelé és az Olvasói levél), de már itt is megjelenik a későbbi kötetekben egyre gyakoribbá váló, a jól formált sorokat, rímeket elhagyó, a hétköznapihoz erősen közelítő, nemritkán narratív versformálás (mint amilyen a Megint a zongora vagy Az ajtóban). Ez utóbbiak már a hangsúlyosan személyeset, személyesen megéltet (és banálisan hétköznapit) mesélik el, előre adott szerep nélkül (szemben például a hagyományos szerepvers Oberon-versekkel, lásd Oberon köpenyt vesz, Oberon uralkodik vagy az Esküvő). A válogatott kötetben előrehaladva szembetűnik, hogy Nádasdynál idővel egyre nagyobb teret kap a szerep nélküli versbeszéd (melyet Petritől szokás datálni, ám Nádasdynál ez a lírai magatartás nem kombinálódik a nyelvi megelőzöttség elvével, a kimondás aktusát eleve viszonylagosító és utólagosító nyelvszemlélettel), azaz olyasvalami, ami a korábban megalkotott lírai formák énjével szemben a mindennapinak, a látszólag jelentés nélkülinek, a kisszerűen aprónak, a banálisan egyszerűnek az alanya felé próbál nyitni - és ennyiben értelemszerűen játékba hozza az életrajzit, a hétköznapokban megéltet. A bőr és a napszakoktól kezdődően látványosan felerősödnek a hétköznapisághoz kötődő jelentés- és beszédelemek: „»Anyám felébredt«, mondta. »Kuss. Ha jön, majd ráddobok egy pokrócot«" (A sötétség végtagjai); „Uram, ne hagyj egészen, egy stoplis cipőt adjál legalább" (Foci); és egyre többet olvashatunk rózsaszín törülközőkről, lekváros croissant-okról, emberi bőrről, fekvőgalériákról, esernyőkről, cipőkről, szalonnáról és egyéb hétköznapi tárgyakról. Hétköznapivá, dologivá válik végső soron a lírai én is: futószalagról kiemelt, majd oda visszatett „hibás darab" (Teremtés); ahogy a verscsinálás is („A vattacukros ember, az csinál ilyet" - Ars poetica); vagy akár maga a boldog életforma (a rágcsáló-lét - Utána!). A szereptelen, dologi versek („az én mint dolog") azonban sosem válnak kizárólagossá Nádasdynál: inkább csak üdítően fellazítják a korábbról átörökölt szigorúbb versformákat és szubjektumszemléleteket - egyfajta frivol párbeszéd, ingázás zajlik a lírai én hagyományosabb, stilizáltabb és újszerűbb, hétköznapibb felfogása között. (Jól látható ez a már említett Teremtés című istenes versben is: a lírai én itt egyszerre futószalagon készült termék, és egyszerre isten teremtménye). A válogatott kötetet forgatva ez az ingázás, az eldönthetetlenség szándékoltnak, szinte programszerűnek tűnik - legalábbis erre következtethetünk abból, ami kimaradt. Így eltűnnek a Soványnak kéne lenni markáns tárgykatalógusai (csak Az óra, A bronzkutya, A villanyvonat és A ló kerül be a mintegy húsz tárgyvers közül), de eltűnik A rend, amit csinálok című kötetnek az a jellege is, hogy egy megélt szerelem dokumentumaként, gyászmunkájaként is olvasható. Ezeket a verseket - ha volt koncepció - talán épp az alany/tárgy közti feszültséget túlzottan is egy irányba kimozdító jellegük miatt hagyta el a szerző. (Talán erre utal a Szobrok kertjében járva című új versből kötetcímmé kiemelt verssor is - mely eldöntetlenül hagyja tárgy és személy, szobor és emberek elsőbbségének kérdését.) Bár inkább csak találgatok. Az életműnek mintegy a fele nem szerepel a válogatott kötetben. Legkevésbé szelektált a legelső, Komolyabb versek kötet, legerősebben pedig talán az Elkezd a dolgok végére járni (38 versből mindössze 12 került be). Így nem szerepelt nagy kedvenceim közül például a Mit lehet válaszolni egy karácsonyi üdvözlőlapra?, a Pusztulás, A szív - ezeket fájó szívvel megsirattam (bár vigasztalt, hogy a régi kötetekben bármikor elolvashatom).

A kötet utolsó 23 verse új mű. Nádasdy ezúttal is ingázik a hétköznapi és a hagyományos versnyelv között. Újra jelen van a rezignáció, az understatement, a humor, a melankólia, a vizualitás, a reflexió, a szépen, klasszikusan formált egybevegyül a nyeglén játékossal, a prózaian narratívval, a rímes-ütemes a gondolatritmusossal. Rendszerint képből indít, mikrorealista, konstatív, tényszerű - hogy aztán induktív logikával eljusson az elbizonytalanító kérdezéshez. Önmagát hol „rombusz-pofájú sárkányként" (Hosszú zsinóron), hol hörcsögként (Önarckép), hol bekötött zsákként (Jó receptek) pillantja meg, de a legizgalmasabb talán a cikluskezdő Nagypapa gépe című vers, mely zaklatott anapesztusaival és daktilusaival, kihagyásos mondataival és az alany elhagyásával szinte a nominális szerkezetekre jellemző állóképszerű és személytelen hatást kelt (annak ellenére, hogy tobzódnak benne az igék), az öreg biciklista rutinszerű pedálozását valamiféle egyéni életsorsot meghaladó általánosság, szemléletes képiség szintjére emelve. Tekerünk, egy helyben járunk, verejtékezünk - sugallja a vers, és egyet kell értenünk vele. Ahogy a kötet egészével is, mert vitathatatlanul esztétikai érvénye van.