„Főleg és elsősorban visszafogott" - írja Dérczy Péter Nádasdy Ádám legutóbbi, Az az íz című kötetéről. (Figyel, nézelődik, Élet és Irodalom, 2007/36., szeptember 7.). Ez a pontos jellemzés erre a gyűjteményre, a költő válogatott és újabb verseire még inkább igaz lesz, alighanem „a gyász-tematika finom visszavonása" miatt, amire Lapis József rövid könyvszemléje hívja fel a figyelmet. (A testhez és a testről, Litera, 2010. június 6.). 

A válogatás azonban azt is megmutatja, milyen meglepően egységes, milyen kevéssé változott a pályakezdés óta eltelt bő negyedszázad alatt ez a költészet, hogy mennyire a „visszafogottság" jellemzi már a legelső kötet verseit is. A Sós szelek fújnak, a talán legszebb korai költemény a legjobb példája ennek. „Reggel, meg délelőtt kívánom őket, / s ebéd után még egy kis ideig, / később velem nem foglalkoznak úgyse: / van életük, vannak szeretteik"(10.). A lírai alany fájdalma közvetlenül kiénekelve egyszerűen tapintatlanság volna, és ez a jól nevelt megértés teszi a helyzetet még szomorúbbá. „A nyár még el se múlt / én ősszel szoktam új szerelmet kapni / mikor már nincs meleg s én újra dúlt / vagyok, komoly szerelmek érdekelnek / szívfájdítók, betölthetetlenek,  / egy jó arasszal magasabbak nálam,  / koncertre járnak, s a mellük kerek" - olvassuk az idézett sorok előtt. A nyár és az ősz, a szerelmi hév és elhagyatás toposzait eltávolítja, új fénytörésbe állítja a „szoktam" ige: a szerelem tárgyának szükségszerű kivételessége és a „rutin" ütköztetésének szelíd öniróniája.  A „dúlt" lelkiállapot jellemzője a versben, hogy „új szerelmek érdekelnek", vagyis a reménytelenség elsősorban amolyan intellektuális kíváncsiság, figyelem csak, ezt erősíti fel az őszökön rendre visszatérő „új" szerelmek közös jellemzőinek megadása. Már itt jelen van teljes fegyverzetben a Nádasdy kapcsán oly sokszor szóbahozott perspektivikus distancia, a lírai közvetlenség minden „alanyiság" ellenére is antiromantikus tagadása: az érzeményeket reflexiók szűrik meg.

Minden együtt van már, amit el szokás mondani Nádasdy Ádám költészetéről: A depoétizált nyelvhasználat, a narratív vers hagyományához való kötődés éppen úgy megmutatkozik ebben a versben, akárcsak egyfajta mégiscsak poétizált, romantikus kötődésű „gondolati" líra emblémája: Kavafisz Alexandriáját összekapcsolja a szöveg Yeats Bizáncával: „Mennék oda, hol esemény a csend is / hol fiatalnak nem jó laknia, / az öregé a páratükrű allée, / a meséspartú Alexandria; / mindenki lát és mégse ismer senki / berúgok, majd a lábam hazavisz, / egy keskenyvállú, nyűtt zakó zsebéből / törött cigit kotorgál Kavafisz"(11.). A lírai alany centrális pozícióját egy éppen reflexivitása miatt problémátlanul betölteni nem képes figura, egy kollektív identitás homogenizáló fegyelmét, egyenruháját felölteni képtelen civil „vallomása" - és ebben is ismerős - a szöveg: „és persze papnak léhalelkű volnék, / angolnak kopt, görögnek francia"(11.). Ez a stiláris és szemléleti visszafogottság, előzékenység, kétely és szemlélődő húzódozás tulajdonképpen a romantikus líraeszmény „civilizálása".

Nádasdy költészetének sajátos radikalitása abban mutatkozik meg, hogy ez a merőben privát beszéd, ez a visszafogott tárgyalásmód marad érvényben akkor is, amikor Istenhez szól a vers, ami véletlenül sem az egyenrangúság öntudatát jelenti, hanem az istenfélő alázat távolsága és a konfesszió közelségigénye közötti állandó helykeresést: „Nem is oly rég úgy jártam még az utcán, / hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám / most meg a cinkosommá tettelek" (14.). Hiszen az, amiről gyónni kéne, a férfiszerelem, a saját hagyományon belül nem megvallható: hogy lehetne meggyónni, hogy szeretünk? Ez, a sajátnak tudott hagyomány és a vonzalom feloldhatatlan feszültsége kérdezteti meg játékos tónusban ugyan, de épp ezzel a problémán belül maradva az Olvasói levélben: „Mondja, kedves Thomas Mann, / magánál ez hogyan van" (19.). Hasonlóképpen jelzik az e hagyományhoz fűződő kettős viszonyt a híres Babits-verset parafrazeáló sorok, amelyek Karinthy egyidejű megidézésével teremtenek ironikus távolságot: „Igen, tanár úr, kérem, szívtam lassú, / és éppen lassúságukban jelentős, / nagy mérgeket..." (83.).

Érdemes még megállni az egész életművön leheletfinoman, alig észrevehetően keresztülfutó József Attila-utalásoknál, amelyek úgy aktualizálják a panasz szavát, hogy ironikus visszafogottságukkal eltüntetik belőle az önsajnálatot: „Szeretnék Talmud-iskolába járni, / fölnézve, zsebredugott kézzel állni, / mindnyájatoknak gyereket csinálni, / és jól kibírni, ami felkavar" - áll az Ami még hátravan című versben, de ilyen az Ár is, ami éppen a Nagy László által folytatott és Nádasdytól meglehetősen távoli József Attilához szóló ironikus hommage: „A kozmoszért én vagyok felelős: / nehéz nekem, mert sokfélék a dolgok.  / Még nem kötődik, amit megkötök, / de oldottan marad, amit megoldok"(36.). Hasonló, bár talán nem annyira erős megoldás látható a Két hexameterre utaló Tisztességesen kiterítve című versben is, de a kései létösszegző költeményekben megszólaló panaszt a legmegrendítőbben a Melyik percet válassza című új, kötetben eddig meg nem jelent vers képes - megszüntetve bár - megőrizni.

A sorok a Kész a leltárt idézik talán leginkább: „Imádságokat elemeztem bátran, / utánanéztem átokszók tövének. / Kamaráztam másod-harmadmagammal, / és mi maradt? Az egyszólamú ének. // De öngyilkos nem tudnék lenni. Táplál / az élet nevű barna biomassza. / És melyik percet válassza az ember, / hogy a következőt már elmulassza" (144.). A létösszegzés tehát beválthatatlan, nem vonható le belőle a végső következtetés, hiszen folyvást elmozdít a következő pillanat, ha még hagyjuk, hiszen az élet zajlik, vagy, hogy egy a Nádasdyétól idegennek tűnő nagy költészet szállóigeszerű soraival zárjam: az élet él és élni akar.