„Az emlékezet nagyszerű birodalma mindent befogad rejtett, titokzatos öbleibe, hogy előszedje és használatra adja, mikor szükséges. Ami belép hozzá, mind a maga külön ajtaján megy keresztül, s megkapja helyét; természetesen nem maguk a tárgyak mennek oda, hanem érzékelés útján szerzett képeik s készen várják, hogy a lélek rájuk emlékezzék” – olvasható Szent Ágostonnál. Bereményi Géza ehhez hasonló bizalommal fordul anyagához a Magyar Copperfieldben. Bizalommal és kíváncsisággal, izgalommal és érdeklődéssel. Másképp nem is foghatott volna regényébe, ám az sem kétséges, hogy komoly kockázatokkal kötötte meg fogadását; olyan utat kellett kitaposnia, amely minden látszat ellenére jóval kevesebb támponttal, biztonsági fogódzóval, rutinmegoldással kecsegtette, mintha úgynevezett fiktív szöveget írt volna. A választott úton ugyanis a pszichologizálás csapdái, az anekdotázás kátyúi, a magánmitológiai tengelytörések, a közösségi legendaállítás délibábjai, a korszak tanújának érzékcsalódásai leselkedtek rá. Ezeket kellett elkerülnie. A Magyar Copperfieldben Bereményi vállalta, hogy szkhüllák és kharübdiszek között navigál. Különleges szabadsággyakorlatot hajt végre, amikor a fent megidézett Szent Ágostontól eredő vallomásirodalom esélyeit, a gazdag áramú hagyomány további szerzőt beleértve, gondolja át, és saját életének újrateremtésével megalkotja a második világháború utáni, kelet-európai fejlődésregény – mint a végeredmény ezt fényesen bizonyítja – egyik minden ízében legeredetibb formáját.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2020. március 21.