Esti Kornél lehet Dosztojevszkij, lehet Mátyás Király, aki borban mosdott és kolbászba törölközött, de természetesen lehet Mészöly Miklós is, vagy ne adj’ Isten, maga Esterházy Péter, akit még a gondviselő Úristen is arra biztatott, hogy író legyen. Így aztán egyszerre tud lenni Dosztojevszkij, Mátyás király, és valahogy a kolbászba törölközést is megoldja: láttunk ennél már furfangosabb csodákat is.

Esterházy Péter tehát álruhában jár, mint Mátyás király, hol Ottlik Géza, hol Stendhal, hol Kosztolányi, mégis mindenki felismeri. Most az Esti című könyvéről, mely nem azonos az Esti Kornéllal. Kevesebb egy „Kornéllal”, de sebaj, becézget ő épp eleget, egy helyen például azt mondja: dumcsi. Esti ruhája (a könyve fedőborítója) piros, ami alatt ott a rózsaszín (divatos kifejezéssel élve pink) könyvtest, ez a bizarr, érzékinek mondható színpárosítás pont olyan merész, mint egy lapon említeni Salingert és Tolsztojt.

Az Esti pazarul lábjegyzetelt szöveggyűjtemény, melyben van műfaji definíció (mi a novella stb.), önéletírás, sok-sok anekdota, aforizma, bonmot, de megismerkedhetünk az író meghatározó olvasmányélményeivel is. Regény-e az Esti? No, nem állítanánk, mégis a szerző azt mondja: „… mesélem a történetet, mintha mesélni lehetne a történeteket”.  A legmeglepőbb mégis az, hogy az Esti jó könyv. Valaki (Esti) élettörténetéről van tehát szó, tele fejlődéstörténeti felismerésekkel.

Fotó: MTI/ Kollányi Péter

A két évvel ezelőtt megjelent Semmi művészet írói kudarc volt, ezt most már be lehet vallani. Olyasmi ez, mint amikor a szülők csak akkor mondják egy lánynak, hogy nem szerették az exbarátját, amikor hazavisz egy szimpatikus legényt. Az Esti fragmentált szövegeit ugyanis remekül tudtuk integrálni Esti Kornél otthonos univerzumába, lett egy égig érő paszulyunk, leszúrtak hozzá egy karót, melyre fel lehetett futtatni a mesét. A Semmi művészet viszont a földön ágazott el minden felé, nem találtuk meg sem az elejét, sem a végét, sem a termését, azaz magát a paszulyt.

Az Estit - be kell vallanunk-, úgy olvassuk, mint a legjobb magyar publicisztikákat: a szerző valahogy mindig ügyesen az általánosságok fölé emeli mondandóját, de csak annyira, hogy könnyen visszahívható, jól idézhető gondolatok legyenek. Legyen Kosztolányi a házi szentünk: igény lenne rá, hogy pestiesen szóljunk. Mint az közismert, Ady a Négy fal között című kötetről írott kritikájában „irodalmi írónak" nevezte Kosztolányit, és lám, Esterházyt is milyen gyakran vádolták meg azzal, hogy nem az élet jött vele szembe, hanem a könyvtár. Ugyanakkor a szerző olyan emelkedett tónusban írja meg a titokzatos barát, Misi halálát ("Te szerencsétlen, hogyhogy milyen Misi?! Hát a Misi! A Misi!"), hogy azt kell mondanunk: a szöveg legalább olyan megrendítő, mint amilyen könnyed.

Nem kell ráolvasnunk a Harmonia Celeastist az Estire, de mindkét szöveg „főhőssel” dolgozik, ami ugyebár alapesetben nem lenne rendkívüli, de Esterházy szövegei azért alapvetően nem fókuszált írások. A Harmoniában „édesapám” körül forog a világ, az Egy nőben egy nő körül, míg az Estiben Esti körül, aki hol Kornél, hol Péter, hol Mátyás király, az igazságos. Esti lehet Szűz Mária is, lehet egy hal is, így aztán figyelmen kívül hagyva a fentieket, miért ne mondhatnánk azt, hogy az Esti regény?