A Magvető Kiadó kivételesen jól időzítette a francia irodalom egyik nagyasszonya legnagyobb kritikai és közönségsikerét arató művének – az Éveknek – a megjelenését, ugyanis heteken keresztül téma volt, hogy Annie Ernaux az idei Nobel-díj legnagyobb esélyese a fogadóirodák szerint. Igaz, erre meg az az Abdulrazak Gurnah nyerte el a rangos kitüntetést, aki egyik listán sem szerepelt, és akiről idehaza (és gyaníthatóan szerte a világon) nem hallott senki. Szóval bár végül a díjat nem Ernaux nyerte, de a most megjelenő főműve (na meg a 2020-as Lánytörténet) is bizonyítja, hogy személyében egy nem mindennapi alkotót tisztelhetünk.

Az Évek egyértelműen egy emlékirat és önéletrajz, ám különlegessége abban rejlik, hogy nemcsak egyetlen személyé, hanem egy egész generációé, és (szinte) egy egész társadalomé is. A könyv első oldalai már alapból megteremtik a kellő alaphangulatot, hiszen a nyitány a halál pillanatában mindörökre és végérvényesen eltűnő és többnyire csak az adott egyénnek fontos emléktöredékeket sorolja (egy kirándulás mozzanatát, a gyermeke születését, egy filmrészletet, egy épület oldalnézetét stb.) kérlelhetetlen monotóniával. Ezekből a szilánkokból felépülhet egy élet? Persze, fel, de azt az olvasó nem igazán tudná megragadni, vagy átélni, átérezni.