A lemur-sorozat eddigi darabjai után a forma és a stílus már ismerős lehet. A kisgyerekkor, majd az iskoláskor emlékei közt barangolva az elbeszélő egyes szám első személyben történeteket mesél el, a jelen és a múlt között ugrál, látszólag rendezetlenül. A központozást elhagyva egymást érő bekezdéseken át vezeti az olvasót, önmaga szolgál kapaszkodóként az emlékképek alakította nehezen átlátható térben, figyelmet követel, melyet sajátos humorával és őszinte kíváncsiságából eredő nyíltságával hálál meg. A mostani regényben a katonaélet sok szempontból emberpróbáló világát ragadja meg olyan hitelesen és pontosan, hogy a már nem hadviselt fiatalság is könnyen képet kaphat arról.

Arc és hátraarc – sokak számára ismerősek ezek a vezényszavak, melyek az elmúlt időszak megannyi generációjában idéznek föl (keser)édes emlékeket. Sorakozók, tisztelgések, szivatások és krumplipucolás, megmaradt vagy elfelejtett barátok. Garaczi László katonaévei ugyanannyira vannak jelen a regényben, mint ismerőseinek történetei vagy a fikció. A felidézett emlékképek könnyed, tárgyilagos hangvétele mögött egészen megdöbbentő kegyetlenség húzódik. Katonadolog, elmúlik hamar – nyugtatják a kisgyereket a felnőttek, a katona erős, bátor, pajkos mosollyal illik mesélnie a történeteket, melyek néha csak messziről tűnnek idillikusnak. Az elbeszélő törékeny alkatú, útját kereső fiatal, akinek olyan ismeretlen világgal kell megküzdenie a felnőtté váláshoz, melyhez eddigi analizáló-filozófiai szemlélete kevésnek bizonyul. Kegyetlenség, értelmetlen büntetések, kiszolgáltatottság és egymástól különböző fiatal férfiak társasága, akiket egyedül a közös sors köt össze. Túlélési módszereinek egyike az idegen szavak gyűjtése, melyek által talán definiálhatóvá válik a világ. Jelen esetben szakzsargon és katonaszleng a zárt világ sajátos tartozékai.

A regény három részre tagolódik, melyek közel egy év történéseit mesélik el. Az előzményeket és a hirtelen jött szabadságot követi a sorkatonaság, majd a látszólag közömbös hangvételű elbeszélő egyre inkább menekülni vágyik a számára idegen közegből, és a leszerelés után újra a pesti hétköznapokban találja magát, a megszokott természetességben. Míg a két keretező részben közvetlenül mesél az elbeszélő, a középső rész eltávolodik ettől, harmadik személyben, kívülállóként szövi tovább a történetet. A kezdeti beszoktatás után megszokottá válik a katonavilág, a régi, az otthoni közeg lesz a messzi, az idegen, mégis abba vágyik vissza.
A fiatal elbeszélő számára az egyik legfontosabb kérdés már besorozása előtt is a női testtel való egyesülés. A szüzesség elvesztése végig megoldásra váró problémaként jelentkezik, a katonaságban is helyet kap, majd leszerelés után töretlen hangsúllyal újra jelentkezik. Kamilla személye jelenti mindazt, ami nő, mindazt, ami a normális élethez szükségeltetik egy fiatal fiú számára. Leszerelés után az elbeszélő vágya teljesül, a katonaév előtt szinte misztikumként övezett szüzesség elvesztése felnőttesen egyszerűnek tűnik utána már.

„Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy.” – olvassuk az utolsó oldalak egyikén. Tömör, tárgyilagos, mégis benne van minden, amivel jellemezni lehetne a regényt. Katonaköntösbe bújtatva nemcsak emlékeket kapunk, hanem bepillanthatunk egy különös, zárt világba is. Barátságok és emlékképek - melyek átélve természetesnek tűnnek, de kívülről szemlélve elvesztik mindazt, amitől odabenn jelentettek valamit - széthullanak, élhetetlenné válnak, puszta emlékek maradnak csupán.