A válogatott és újabb versek (1976–2009) szűkmarkú gyűjteménye lebontja a korábbi kötetek szerkezetét, de őrzi a főhangsúlyokat. A mélyen intellektualizált, kesernyés hétköznapiság, a lacafacázás nélküli, mégis emelt költői beszéd célt ér – ha ugyan a célérés a célja. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.

A Magvetőnél kiadott könyvet – mint a Bárka Online-on konzervált és itt olvasható interjúból tudható – „két privát barát, egy idős hölgy és egy fiatal férfi segített válogatni. Amit mindketten ajánlottak, az biztosan bekerült”. A költő és famulusai jó munkát végeztek, mert ugyan kimaradt egy csomó vers, amelyre a magunk részéről örömest szavaztunk volna, viszont létrejött az az elrendeződés – az az íz –, mely csalogatja, vezeti az érdeklődő olvasót, sőt alkalmanként tapintatosan el is hárítja közeledését, ha már nagyon beleütné orrát a művek világába. Kezdettől ilyen a Nádasdy-udvar: szívélyes, megnyíló, ám invitáló kitárulkozásával nem helyes a túlzott olvasói beolvadás fokán visszaélni. Tudni kell a határt, amiként e líra egyik legvonzóbb erénye is az, hogy bár pontosan nem ismeri, mégis betartja a határokat; s a határok már arányok.

Nem is nyithatna barátságosabban a gyűjtemény, mint – a Komolyabb versekből, a legkorábbi termésből – egy párrímes tömbbel (ennek a rímtípusnak ma alighanem Nádasdy a legtöbbet tudó mestere), majd ezt (A lépcsős utcán lefelé) a Félmosolyú, idehallgass hexameterei követik. Aztán a félrímes Sós szelek fújnak, utóbb a zártabb alakzatnak kedvezve három szigorú szonett (Szonett a kedves megtalálthoz; Délelőtti séta; Kifosztás után), közbeékelve még egy a a b c c b strófaképletű fohászt (Féltérden). Itt már annyira bent járunk a változatos formakultúrában, hogy érintve (József Attila után szabadon) az Olvasói levél bökverses szólítását („Mondja, kedves Thomas Mann, / magánál ez hogyan van”), a variációk mentén már lépdelhetünk kifelé és tovább, jól megjegyezve a Kő kövön nem halványuló remeklését és a Szentivánéji álom-reminiszcenciákat.