Forgách András legalább nyolcévnyi készülődés, számos folyóiratban publikált részlet után végül megjelentette a maga nagymamás könyvét, üdítő változatosságként az apás könyvek ezredfordulós áradata után. Az ötvenes éveiben járó, elsősorban színházi emberként (fordítóként, drámaíróként, dramaturgként) ismert szerző pályáján egyelőre ez a prózai "főmű", idézőjellel tompítva írom, de mégis. Ez van: főmű. Valahogy úgy, ahogy a könyv idegesítő hangzású címének kettőssége sugallja: zehuze - héber szó, jelentése kb. "ez van", vö. "el kell fogadni, ahogy van, zehuze", "nincs mit tenni, zehuze, that's life", "ilyen az élet, zehuze, ezt kell szeretni". Elbagatellizálás és mégis mindent megmutatás kettőssége érződik benne, mindkét értelmét észben kell tartani.

Az "ez van" kettőssége az egész szöveg poétikai problémája és tétje is. Egyrészt nincs üresebb közhely, még ha igaz is, mint hogy "ez van", másrészt a legnagyobb ambíció a legtöbb írónál tényleg megcsinálni, megmutatni, hogy mi van - nem hagyni ki semmit és senkit. Valami ilyesmi történik hatszáznál több, sűrűn teleírt oldalon: pengeélen táncolás banális és mély mondatok lényeges és érdektelen között, amelyek szétválaszthatatlanul összekeveredtek. Mindebben benne az erős állítás: ilyen az élet. Forgách András ezzel a következetesen kitalált és végigvitt szövegalkotási eljárással mintha a könyvben szereplő művészhajlamú férfiszereplők, "ősei" művészi elveit szintetizálná és teljesítené be (vagy maga teremt ősöket magának, mindegy): az elbeszélő férjéről tudjuk, "ez hibája Apusnak, hogy lényeges és lényegtelen közt nehezen tud különbséget tenni, pontosabban minden egyenlőn fontosnak tűnik fel előtte, akár egy arab ornamentikát képzeli az írást", az elbeszélő grafikus apjáról azt, hogy "a szakadék mélyére bámult arabeszkjeivel", "csodákat mutatott nekünk, a vonalak és árnyalatok és rejtett hálózatok csodáját, ami mind fel volt fűződve a mi történelmünkre és csavaros, labirinthikus gondolkodásunkra", és az elbeszélő egyik unokája, a Forgách András regénybeli alteregójának tűnő Gabi már hétévesen egy házi feladatban így alkot, írása "önnönmaga farkába harapó kígyó, és a sok-sok wiederholung" feltűnő benne. Wiederholung, azaz ismétlés a Zehuze oldalain is bőven akad: "hasonlók a problémák, annyi tükör van a világba".

A szöveg 1947 és 1976 között született leveleket folyat egybe, amelyeket egy Magyarországról Palesztinába kivándorolt anya ír, túlnyomórészt Palesztinából Magyarországra kivándorolt és ott családot alapító lányának, bár rövidebb időszakokra a címzett személye megváltozhat. Nem klasszikus levélregény ez, mivel csak egyetlen levelező írásait olvassuk, a válaszokat nem, és ezek a levelek nem különülnek el, a hatalmas mondatok egy vagy több levél összes, általában vesszőkkel elválasztott mondatát és számtalan témáját olvasztják magukba - grandiózus, szakadatlan belső monológot adva ki, aminek a levélregénynél több köze van a modern regény tudatfolyam-technikájához (tudjuk, Joyce). Fontos ez a műfaji kettősség. A "levélregény"-rétegben a félig-meddig értelmiségi nagyiból dől a szó, emlékezik, bölcselkedik, tanácsot ad, de hát "a prédikáció a nagymamák előjoga", mindenről véleménye van, hozzászól minden aktuális történelmi és politikai hírhez, lévén "a föld gömb olyan piczinyke", és hol igaza van - "a bölcs a legbutább, zehuze" -, hol kinevetjük az olyan meglátásaiért, mint hogy "az ifjúság, ha nem lát célt maga előtt, akkor beleveti magát a sexbe". Eközben a szerző, Forgách néhány egyszerű, de radikális eljárással létrehozza a levélregény fölötti "tudatfolyam"-réteget, eltávolító gesztusai privát családtörténet helyett a második világháború utáni évtizedek sajátos szempontú katalógusává, vagy akár az "egész élet" megjelenítőjévé rendezik az esetlegességeket. Ahogy arra a szöveg ironikusan utal, ez utóbbi átalakítás nem feltétlenül lenne a nagyi kedvére, aki az Ulyssest így kommentálja: "még senki emberfia el nem olvasta, azt nem azért írták, belső monológ, lófütyi".

A Zehuze nagy előnye, hogy az alaphelyzete (a két, egymást tükröző emigráció) érdekes. Az etnikai magból végül létrejövő Izrael állam esetén tanulmányozható a modern nacionalizmus minden jellegzetes problémája: a kommunista meggyőződésű (és ezért "kisebbségi") zsidó elbeszélőnek, aki azt gondolja, hogy "a nacionalizmus métely", el kell fogadnia, hogy "azok is mi vagyunk", akik arab gyerekeket ölnek, miközben fő kérdése az államról: "az isten szent szerelmére, nem lehetne az arabokkal együtt?" A regény egésze egyértelműen állítja, a nemzeti hovatartozás és otthonlét nem választható, a születéssel dől el, az anya gyerekkorának Szögedére vágyódik vissza, a lánya pedig gyerekkorának Palesztinájába: "Az emigráns emigráns marad, függetlenül mindentől." Szintén érdekes lehet az olvasó számára az ismert eseményeket egy, a miénkhez képest "ellenemlékezet" szempontjából olvasni (hiszen az elbeszélő Amerika- és demokráciaellenes), ahogy a "női szempont" és annak rekonstruálása is, hogyan fejlődött a mindennapok tárgyi világa is, mosógéppel, nejlonnal, telefonnal, tévével stb. Emlékezetes Apus figurája, aki egész életében halogatja nagy művét (amelyet cigány nagymamájáról írna), helyette közéleti szerepet vállal, fordít és recenziókat ír a megélhetésért.

Mindezek ellenére a regény nekem túl hosszúnak érződik. Az olvasó szempontjából jobb lett volna mindezt az érdekességet (és hozzá a poétikailag szükséges unalmat) feleekkora terjedelemben megkapni. Ilyen az élet, értjük, monoton, ismétlődésekkel tarka, olykor unalmas, és legfőképpen hosszú - mindez következetesen megjelenik az írásban, ám itt valószínűleg elválnak egymástól az írás és az olvasó szempontjai. Kár, mert sok jó dolog van a Zehuzéban, az unalmában, lassúságában, ismétlődéseiben is. Úgy tűnik, Forgách a nagyi Joyce-ának nyomdokain jár (akiből régen szakdolgozatát írta): nem azért ír, hogy olvassák. Egy helyütt azt találjuk, de sokszor érezzük: "most csak azért irok, hogy ne legyen hosszú kiesés", ami levelezésben helyes, a levelezőnek joga és kötelessége. De a regényt talán jobb lett volna hosszú kiesésekkel szerkeszteni, ugorni néhányszor öt-tíz évet, és akkor a nagyik is elolvashatnák.

Forrás: Magyar Narancs, 2007. 04. 12. (www.magyarnarancs.hu)