A szerző ezt a 7 részből álló szöveget összesen 478 darab (10-11 szótagszámú, 14 soros) strófában írta meg. Az első és az ötödik rész 56-56 strófából áll, az utolsó pedig 89-ből, így először azt hittem, ebben szándékosság rejlik, hiszen '56 és '89 a cselekmény két kitüntetett történelmi időpontja. De ez az egyezés véletlen lehet, hiszen a második, a harmadik, a negyedik és a hatodik rész strófaszámai (87, 70, 63, 57) nem utalnak szimbolikus dátumokra.

A sorok dinamikus lüktetéséből kiderül, hogy Závadának remek ritmusérzéke van, de mivel prózaírónak született, és nem lírikusnak, a saját tehetsége természetét érzésem szerint nem képes felülírni ebben a műben. Mondom, vérbeli prózaíró, akit – a később még említendő – Úr igen erős epikai, nem pedig lírikus tehetséggel áldott meg, holott egy ilyen szöveg (verses regény?) kivételes lírai szóképeket és poétikai megoldásokat követel a szerzőtől. Ebben a tekintetben hiányérzetem van.

A Závada Pál eddigi munkáit jól ismerő olvasók számára e regény közege ismerős: a XX. században vagyunk, Kelet-Közép-Európában, nagy társadalmi kataklizmák sodrásában, sorsfordító, történelmi időkben, akár a korábbi Závada-művekben.

[…] A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kácsor Zsolt, Élet és Irodalom, 2022. 04. 29.