Lehetséges-e egy adott pillanatban vertikális, különböző évjáratú borokat horizontálisan, azonos korukban összekóstolni? Vagy teszem azt, létezik-e olyan iszonyú nyomás, melynek hatására egy épület különböző anyagú és korú felületei egy pillanat alatt egymásba tudnak olvadni? Képesek vagyunk-e egyáltalán különböző idősíkok elbeszélői nézőpontjait s a hozzájuk tartozó kultúrtörténeti kontextusokat egy adott pillanat horizontális együttálló tényezőiként kezelni, s ezzel ismeretelméletileg megteremteni azt a bizonyos mindent felülíró, szisztematikus látszatrendű pozíciót, mely centrális erőként, hitként, bizalomként határozhatja meg életünket? Szilasi László regényében természetes módon mutatja föl magát a summázat vagy tézis e hiánya, a krimisorozatok várva várt utolsó öt perce, Derrick axiomatikusan nyájas tekintete vagy éppen Columbo logikai fejcsóválása. Kajár tanár úr részéről a mennyei sommeliere-re ironikusan vagy Makovicza Bálint Úrra való hivatkozása, rámutatása holtkomolyan mégis paradoxonként állítja az értelmezési horizontok egy adott pillanatra irányuló, szükséges rétegülését. Tudnak-e többet és tudhatnának-e másként a regény vertikális, különböző évjáratú elbeszélői, nyomozói, olvasói horizontális, azonos korukban?

Teszem azt, Makovicza a maga 1924-es hiedelem-vizsgálatával és szembesítői eljárásával, melyet feltehetően 1926-ban vet papírra, a regény 1989-es szólamát napjainkban író Kanetti Norbertnél? Vagy mennyiben túlzás és fölülírás Dalmand és Palandor nyomozati munkája 1928-ból, amelynek során inkább a referencia-keresés és a testet sem kímélő kihallgatás játszik metodológiai főszerepet Ladik István (esetleg Zádor úr, „Borbíró Marci, vagy hogy' is nevezzelek")1954-es följegyzéseiben, aki viszont a történeti-vizuális empátiára és képalkotói eljárásra szavaz. Kanetti tudományos igényű kutatása („Kidolgozni, megírni szépen, lábjegyzet, bibliográfia, képek, mellékletek, ami csak belefér.") már korrekciós változatban mutatja valóság és fikció egymást kijátszó, de összeegyeztethetetlenségében is világszervező és világalkotó, poétikai működési elvét.

Az egyes írásművek regényvalóságuk értelmében olvashatatlanok, megsemmisültek, elpusztíttattak, a soron következő áldozat vagy kiválasztott médium így soha nem tudhat elöljárója lépéseiről, argumentációs stratégiájáról. Persze nem véletlen a szűkös téren, a mitikussá növelt haragosi miliőn belül az idő változásának és így a megfigyelés nyelvi kompetenciájának fölnagyított változása, leírása, artikulálása, hiszen az elbeszélők a legkülönbözőbb stiláris regisztereket szólaltatják meg nem csupán önmaguk, de bevont, idézett, függő beszéddé alakított társszövegeik írássá alakítása során is. A Jumanji társasjátékához hasonlóan az Omaszta-gyilkosság mint ügy, bűnügy megoldásának igénye, növekvő vágya, különös szertartássá alakulása mintha az idő csapdája volna, a megérintettnek kihívás, békét, nyugalmat nem hagyó történés, rejtély, valójában fenyegetettség, a gonosz állandó jelenlétének mindenkori megtestesülése, állandó formaváltása.

Mindeközben az egyes szövegekben (a szövegek előterében) intermediális zajok és fények, rések és fragmentumok reflexív történetsorokat variálnak: itt egy sakkjátszma, ott kavicsmintázatokat megörökítő fotók, itt kihúzások, ott egy kitépett noteszlap stb. E kísérő műfajokban fölfeslik a regény írásos kerete, miközben egy másik, rendkívül finom, sűrű szövésű motívumháló befelé munkálkodik, és az időt rétegezi. Ilyenek az időben itt is, ott is a semmiből előloccsanó, nyöszörgő kupacok („Regdon Ottó nem anyától született"), egy nyúlszőr kalap vagy egy gojzer-varrott cipő, a hóesésben falnak támasztott bicikli, Omaszta időtlen, irtózatos tárgyai, silence stb. E szavak, képek, motívumok, szatellitek akribikus és archetipikus jellege biztosítja a Szentek hárfája egyediségét, eredetiségét, és nagy valószínűség szerint egyszeriségét is.

Nincsen a regénynek üresjárata, soha se is volt, a több évszázados haragosi kultúrtörténet időbeli jogfolytonosságban bomlik ki, és kiegyensúlyozottan egészül ki a helygyűlölettel („Iszonyat, borzalom."), a különböző történet-politikai nézőpontok pedig, különös tekintettel 1956 és 1989 egyéni narratívájára, az egyes szövegek stiláris regisztereihez igazodva balanszíroznak, és teszik mértékessé a részleteket. Hogy azután az utolsó képben, valójában az elsőben, Tarantinót földbe döngölő mértéktelen aktivitással megtörténjen a leszámolás, a párbaj, az őstörténet víziója, és berobbanjanak az örökre jött fémlovasok, wütischend heer, mesnie furieuse, exercitus antiquus, pontosan karácsony éjjelén. Ahogyan azt Grynæus Tamás előre megírta, ahogyan azt az olvasó elvárta.

Szilasi regényének az alakokhoz rendelt, illetve a nyelvben megtestesülő alakteremtésben van a minőségi ereje, ezzel is folytatva többek között Parti Nagy Lajos vagy Závada Pál nyelvben élő, nyelvvé teremtett figuráinak jelentésességét. De nagyon is kihangzik magának a szerzőnek a hangja, hanghordozása a szövegből, definitorikus érvényű, ugyanakkor mégis iróniára hajazó bonmot-szokásrendje vagy állító-érvelő retorikájának ironikus, rövidre zártsága. Láthatatlanul erősen személyes könyvvé alakul a különben nagyon is távolságtartó mű. Ugyanis a teremtő nyelv fölébe magasodik a valóságnak. A domináns tények, rögzítések, deiktikumok a legmerészebb történetalakzatokat teremtik meg - a mesemondás, sőt az anekdotikus elbeszélés irányába. Kis és nagy formák keverednek így össze, s érnek magas, belső intenzitású regénnyé.

Az elmúlt immáron több évtized magyar prózájának az volt az egyik kihívása, vajon megteremtődik-e az az intellektuális kaland- vagy bűnügyi regény, amely elszakadva a terméketlen szövegirodalomtól, mégis kritikusan reflektálva a világszerűségre és történetközpontúságra képes különböző olvasói elvárásoknak megfelelni, olvasói potenciált növelni, szórakoztató regisztereket poeta doctusi kvalitással megemelni. És képes-e nyelvében tovább hagyományozni prózai örökségét, evokálni pretextusait. Nos, ha Szilasi László nem is Patrick Süskind Parfümjét vagy Lawrence Norfolk Lemprière-lexikonát, de nem is Umberto Ecót egy az egyben mintázva, de elvégezte ezt a feladatot. És közben a szerző nevének hangja mellett ott hallja a becsalogatott olvasó Ottlikét, Mészölyét, Lengyel Péterét. A Szentek hárfája hagyománykövető regény, egy nagyon régi és nemes, Szerb Antal-fölényű gesztus megismétlésének eredménye, a legfontosabb magyar prózai alakulástörténetek ironikus gyűjtőhelye, megengedem: kultuszkönyv.