Cormac McCarthyt lassan senkinek sem kell bemutatni: Az út már a harmadik regénye magyarul, szerzője (ezzel a könyvvel is) besöpört már néhány díjat, tavaly a szövegből filmváltozat készült, melyet a magyar mozik is játszanak egy ideje. Egyszóval minden adott az itthoni irodalmi sikerhez. Még a szöveg is: McCarthyt ugyanis nem véletlenül tartják az egyik legjobb kortárs amerikai prózaírónak. Az út jól megírt, nyelvi takarékosságában is gazdag próza. A posztapokaliptikus történetet, a közelebbről meg nem határozott világégés után (mindent hamu és pernye borít a kietlen amerikai tájon) az országutakat egymásra utaltan járó apa és fia vándorlásának epizódjait a frazeológiában és a mondatok ritmusában is tükröződő sivárság határozza meg alapélményként. A regény cselekményét általában uraló vágy helyett az események és az ábrázolás motorja a mindent meghatározó és leegyszerűsítő szükséglet: a táj, a tárgyak, a végletekig lecsupaszított párbeszédek mind-mind a túlélés legalapvetőbb törvényének vannak alávetve a regény világában, s McCarthy ügyesen használja ennek ellenpontjaként a világvége előtti világot is ismerő apa álmokban, suta késztetésekben és a morál utáni morális dilemmáiban megnyilvánuló vívódásait. Ebben a sajátos fénytörésben értelmeződnek át az olvasó számára is ismerős létezők: az államokat átszelő autópályák, az őket szegélyező benzinkutak és települések, valamint a hozzájuk kapcsolódó, immár pusztán használati értékkel bíró tárgyak. A részletek iránt a végletekig érzékeny nézőpontot az apa és a fiú lecsupaszított párbeszédeiben megmutatkozó viszony dinamikája, illetve az egzisztenciális dilemmákból adódó egzisztencialista problematika árnyalják, melyek együttesen határozzák meg a regény nyelvi univerzumát: „A világ szétdarabolható entitások nyers mag[va köré] zsugorodott. A dolgok nevei [magukkal] a dolgokkal együtt merültek [fokozatosan feledésbe]. [...] A szent [beszéd megfosztatott vonatkozásaitól] s ezáltal a valóság[tól]" (89.). Annak, hogy ezt az esztétikai alapelvnek is tekinthető szemléletet nem sikerült maradéktalanul visszaadni magyarul, nem a fordító az oka: McCarthy minimalista, helyenként archaizáló, és a banalitás határáig patetikus nyelvi rétegei ugyanis az angol nyelvben minden további nélkül képesek egymáshoz illeszkedve megteremteni az egyébként egyhangú történet ellenpontjaként az elbeszélés nyelvének feszültségét. A magyar irodalmi nyelvhasználat hagyományaiban ezek a regiszterek élesebben válnak el egymástól, s egyeztetésük számos nehézségbe ütközik. Ahogyan egy korábbi recenzens is megjegyezte, a fordító, Totth Benedek inkább hajlik a költői, mint a prózai megoldások irányába, s a feszültséget - az úton való botorkálás kilátástalanságát - csak a magyarban még zaklatottabbnak ható, az olvasót folyamatosan elbizonytalanító szintaxis képes fenntartani.