Berniczky Éva magyar nyelven ír, gondolkodik és létezik, de nem Magyarországon él; érezni a betűk füstös keleti súlyát, Ukrajna, közelebbről Kárpátalja, még közelebbről Ung minden meséjét és minden mocskát, vagy még inkább e kettő fojtogató elegyét. „Ez az én Kárpátaljám, gyűlöletes és szeretni való, taszító és fogva tartó, bonyolult és átlátható, szürke és színpompás, amilyenek bárhol a világon a szülőföldek.”- vallja maga is igen személyesen az írásokról.

Ez a kötet harmadik megjelenése a Magvető Kiadónál (A tojásárus hosszúnapja, 2004 - szintén novellák, Méhe nélkül a bába, 2007- az első regény), számtalan publikációja és más hivatalos kiadások mellett, köztük még két mesekönyv is. Tapasztalat, ötlet és érzék, a paletta sokszínűsége tehát bizonyított. Festészet, muzsika, íz-orgia. „Brueghel bravúrosan megfestené a kórházhoz botladozókat…” (127.) A Hieronyimus Bosh hatása alatt is alkotó Brueghel az, aki ezeket a történeteket, ha kell, ha nem, festi, festené. Markáns színek, durva alakok, a lassan fullasztó belső tér, a friss levegő teljes hiánya és az emberszag keveredése a zsíros étel gőzével, ezt érzem a képet figyelve és a kötetet olvasva is. Abszurd, néhol lehet vulgáris, valahogy mégis finom próza, és Berniczky Éva az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából figyeli mindezeket: leleplez, lehúzza a soha nem is volt lepleket, emberek belsejébe hatol, szó szerint és a nélkül is, tájképet fest a lélekre, a gyomorra, aztán 20 novella segítségével követi a vastagbél vonalát, és körbejárja azt a bizonyos várat.

„Azt játszottam, hogy körbeírom a várat, vállalva az egyik szemfényvesztő szerepét. ...ennyi manír, ennyi mesterkedés, ennyi zsonglőrködés szükséges földön, vízen, levegőben ahhoz, hogy megérkezzem oda, ahonnét elindultam.”

„Vasárnap délután volt, amikor rádöbbentem, hogy a nagyanyám mindig, még a földtől legelrugaszkodottabbnak tűnő történeteiben is, színtiszta életét mesélte.… És tessék, most kiderült, valójában nem szárnyaló, színes képzelettel áldotta meg az ég, csak szimplán az életével.” (100.) Gyermekkorunk és történetei pedig meghatározóak, vagy legalább egy, kettő máig emlékezetes. A Rovarírás történetének narrátora kíméletlen, sem hőseit, sem magát, sem nagyanyját nem kíméli. „Tőle vettem a bátorságot a legtisztább hazugmesékhez, amiket már gyerekként a hitvány igazak helyére kitaláltam (102) Hallgatni a meséket, a részesének lenni vagy magunk is mesélni, mindegyik szerep felelősséget rejt magában. Álmok, vágyak és a valóság szigorú elegye, egy bűvös fuvolaszóval megszelídített poloskahadsereg katonás menetelésének rendjében vonul át a színen. „Soha nem gondoltam örökségemet többnek a színezés, az átszínezés képességének birtoklásánál.” (102) És azon a vasárnapon a cukrászdában megváltozik minden, akkor válik a világ hihetetlensége és hiteltelensége egyszerre a mindennapok elképesztő valóságává.

A novellákban azonban meghatározó elem az életeknek a maguk meseszerűsége, a folyamatos metamorfózis, (madarak, fák, emberek) a beszélt nyelvek változatossága, gátlás nélküli nyelvváltás és ezek keveredése, majd az ebből született megértés vagy éppen a meg nem értés.

„…annak ellenére, hogy folyamatosan szóval tartott, nem derült ki, milyen nyelven beszél tökéletesen. A jelek szerint semmilyenen, mert mielőtt kiderülhetett volna, rafináltan váltott. … Más és más nyelven folytatta mondandóját, mégis úgy tűnt, mindvégig ugyanazon a nyelven beszélünk.” (79.)
A szavaknak itt mindenkor súlyuk, ízük, külön teremtő erejük van, így egyáltalán nem mellékes, hogy adott esetben a raszkladuska mély, testes szóval, a lefordított jelentésű pilleágy vagy a kempingágy megjelöléssel illetjük az adott tárgyat, de akár érzést, személyt is.

„A valóságban nincs ilyen, ugyanakkor nagyon is létezik” - mondja Bernicky. "Mielőtt kitalálhattam volna a főmosómestert, összetalálkoztam eleven másával. Sajnos hajlamos vagyok a találkozások elkapkodására, valami kóros türelmetlenséggel keltem életre fikcióimat "(122.), kezdődik a Jégármány című novella, ahol a valóság és a képzelet egymást megelőlegezve rímel egymásra folyamatosan, egy olyan élet során, ahol a szándék gesztussá szelidül. Ez a folyamatos cselekvés azonban itt magával az léttel válik egyenlővé, amikor „a fennmaradás gesztusa sokkalta erősebb az undornál.”(126.), ez a mindennel szembeni émelygés pedig szépen lassan közönybe olvad, így apadnak egymás után az élet napjai. Visszatérő alakok, egymás derengő másai, folyamatos találkozások és elválások, béka és madártestű szeretők, apák és velük vajúdó lányaik, soha meg nem születő alakok. Mesék felnőtteknek. De, hogy minden jó, ha jó a vége, azt nem hiszen, ezek más történetek, és mi valahogy máshogy vagyunk gyerekek.