Győrffy Ákos versei egy olyan személytelen tartományba vezetnek vissza bennünket, amely egyszerre meditációs tér és szakrális közeg – ahol ismét felismerhetőek lesznek azok a koordináták, amelyek közt élnünk mégiscsak érdemes lehet.Minél pontosabban érzékeljük a versbeli tájak képeit, annál inkább eltűnnek: annál inkább saját magunk sebzett, letarolt, belső ipari tájaira ismerünk. Ám aki megszólal e versekben, mégsem a pusztulásra vagy annak okaira, borzalmára koncentrál, hanem a következményeit veszi számba, kíméletlen szelídséggel, s kimondatlanul is az újrakezdés esélyein tűnődve – mert ami elveszett, mégis megvan, megtapasztalható, a tényeknél reálisabb formában; persze kérdés, hogy alkalmasak vagyunk-e rá.