Fotó: Szabó Bernadett

A nyelvész-költő-műfordító Nádasdy Ádám új versei mellé korábbi hat, karcsú verseskötetének anyagából szerkesztett össze egy szintén karcsú válogatáskötetre valót. Az efféle gyűjtemények megjelenésekor szokásos közhelyeket azonban elfelejthetjük, ez az összegző kiadvány nem zár le pályaszakaszt, így újat sem nyit. Az arányosan és a szerzőre jellemző szerénységgel szerkesztett kötet hét ciklusa „mindössze” megmutatja mindannak esszenciáját, amit Nádasdy Ádám (eddigi) költői művének nevezünk.

Ennek megfelelően sem újrastrukturált-újragondolt ciklusokkal, sem átírt-módosított versekkel nem találkozhatunk: az egyes ciklusok az adott kötetek címét viselik, majdhogynem „konzervatív” az „a rend, amit csinál” – és cseppet sem „gyanús nekem”. Ami egyértelműen kiolvasható a kötetegészből: Nádasdy mindvégig ugyanazt a költői programot valósítja meg, melyet első kötetében (Komolyabb versek, 1984) megkezdett, s annak eszköztárát óvatosan bővítve és továbbépítve, ám kompromiszszumokra nem hajolva, megalkuvásra képtelenül azóta is következetesen folytat: verseinek tétje a pontosság, a hétköznapi(nak feltűnő) tények és események minél precízebb versbe foglalása – hitelességét pedig sajátos, széles spektrumú nyelvhasználata, nyugodt és fesztelen, keresetlenségében tiszta verselése, illetve töprengő, olykor kételkedő-kérdező habitusa biztosítja.

Nem akar „sokat”, mint a könyv fülszövegében is írja, jellemzően nem verstémák számára a filozófiai vagy közéleti kérdések, sokkal több mondanivalója van Istenről, a hitről (a Vacsora előtt című vers egyedülállóan emberi módon fordul a megszólított felé: „Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot, / ha néha bérbeadsz, mint régi birtokot / […] / ha elrontod a nap értékesebb felét, / s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd, / ha válasz nélkül küldesz rám éjfelet,selek?”), illetve és főleg a szerelemről. S ez mégis úgy tűnik föl, mintha a szerelemnek „milyenségétől” független, önálló nyelve lenne: a homoerotikus vágyódás, a meleg szerelmi szenvedély önálló entitásként, karakteresen működő jelenségként, egyértelműen felismerhető tényként alig is érhető tetten Nádasdy verseiben.

A szerelemnyelv (itt legalábbis mindenképp) magáról a szerelemről szól, s nem annak (nemi) irányultságáról. Hiszen ez a nyelv egyszerűen csak mindig a vágyott-szeretett másik felé fordul, miként az például az Udvarlás hűvös ősszel precíz és voltaképp racionális hoszszú mondatában: „[…] kémia kell ide, világos képletekkel, / vegyérték és kötés, most nem a lényegem kell / (azt majd utólag, egy párás-hófoltos este), / mintha nem volna szám, mintha nem volna teste.”

Láthatóan az irónia sem áll távol szerzőnktől, A Liszt Ferenc téren című darabban a bronzszoborral folytatott párbeszéd lezárása a közismert rilkei maximát írja át: „Ő bronzujját fölemeli: / »Ne változtasd meg élted.«” – e vers közvetlen környezete is jórészt az ironikus szemléletmódban fogant, gondoljunk akár a Könnyű éveknek nevezett húszévnyi „törlesztőidőre”, akár A természet szépségei felsorolására, mely egyes gyümölcsök és fafajták után a mesterséges (épített) környezet néhány, jellemzően nem „szép”-nek gondolt darabját veszi számba.

Nádasdy Ars poeticája (az 1998-as Elkezd a dolgok végére járni című kötetből) a vattacukros embert mutatja be, aki kínjában esetleg „csak rágja a bajuszát”, ha a hurkapálcát hiába nyújtja az edénybe, mert nem történik semmi – e kötet azonban egyértelműen egy nagy cukorszálgombolyagot formáz. Mi többet akarhat egy költő? Fogyaszszuk jóízűen!