Egyszerre húzza magához szinte zavarba ejtően közel, és taszítja el az olvasót Claire-Louise Bennett eredeti nyelven 2015-ben megjelent, debütáló kötetének elbeszélője, szüntelenül játszva befogadó és a szöveg közötti távolságokkal. A Tó tudatfolyam-szerűen, egy nagyon őszintének ható, nyitott és túláradó, ugyanakkor a bezárkózásra, elhallgatásra alapozó perspektívából fejti fel az elbeszélő belső világának legapróbb részleteit, önkeresésének útját és belső vívódásait. A szöveg legfőbb tétje pedig talán éppen az, hogy tudjuk-e ezt a történetmesélésben rejlő ambivalenciát kapcsolódási pontként, afféle fogódzkodóként és az önmegértés velejárójaként jelentkező magányelbeszélés sajátos, jól működő eszközeként olvasni.

A kötet középpontjában egy harmincas éveiben járó, az akadémikusi pályát maga mögött hagyó irodalomtudós hétköznapjainak pillanatai, interperszonális kapcsolatai, illetve az ezzel összefüggő magánytapasztalatának lenyomatai állnak. A főhős, akárcsak az őt körülvevő világ szereplői és sokáig az elbeszélés helyszíne is, név nélkül jelenik meg a szövegben. A ritkán feltűnő mellékszereplőknek a kötet végére érve sem tudjuk meg a nevét, illetve azzal kapcsolatban is csak elszórva kapunk néhány rejtett utalást, hogy a történetek helyszíne Írország, valahol vidéken, a természet közelében. A kimondatlanság és a konkrét tényektől, nevektől való tudatos elszakadás a távolságtartás eszköze lehetne, viszont a hangvétel, és a személyes, nem ritkán intim témák (párkapcsolati nehézségek, szexualitás, testiség megélése stb.) nagy erővel húzzák az elbeszélő saját belső, burjánzó, fantáziadús világa felé az olvasót.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vidosa Eszter, Kulter.hu, 2022. 12. 20.