Szilasi László Szentek hárfája című regénye mesteri módon jeleníti meg a posztmodern történelmi regények egyik leggyakoribb jellemvonását: a történész vagy „történészszerű karakter” (lásd még Elisabeth Wesseling a posztmodern történelmi regényről szóló monográfiájában) elbeszélésében a tulajdonképpen rekonstruálhatatlan múltról mesél, miközben az olvasó magáról az elbeszélőről is részletes jellemrajzot kap, többek között arról, miért épp azt a múltbeli eseményt meséli el nekünk.

Szilasi első regényének alapja egy bűntény és a hozzá kötődő nyomozás, pontosabban nyomozások története. 1924. december 24-én az árpádharagosi evangélikus templomban a városban hagyományos éjféli istentiszteleten Grynaeus Tamás végzős gimnazista lelövi Omaszta Mátyás nagygazdát. A tettnek szemtanúja a város lakosságának jelentős része, ugyanakkor a történet a tettet követő pillanattól fogva rekonstruálhatatlan marad, hiszen „ettől kezdve azonban mindenki mást látott, halott, vélt érzékelni. Minden tanúvallomás alapjaiban különbözött.” [65]

A bűntény, azon túl, hogy a gyilkosság ténye nyilvánvaló, felderítethetetlen, hiszen két fontos kérdés is nyitva marad: mi volt a gyilkos indítéka és hova tűnt a tett után az áldozat holttestével együtt.

Erre az alaptörténetre épülnek tehát a huszadik század különböző pontjain felbukkanó elbeszélők történetei. Elsőként az egyik szemtanú, Makovicza Bálint pedellus elbeszélése, akinek az elbeszéléséből ismerheti meg az olvasó magát a bűntényt is. Makovicza valami "nagyon fontosat" szeretne nekünk elmondani, de ahogy a későbbi fejezetekben látható, ez a terve mindig meghiúsul.



A második fejezet elbeszélője Ladik István, volt ávós, aki mintegy száműzetésben él a városban az 1950-es évek közepén, tulajdonképpen tétlenségében kezd az üggyel foglalkozni. Az ő elbeszéléséből tudhatja meg az olvasó, hogy Makovicza a tett után néhány évvel a városba érkező furcsa nyomozópárossal, Dalmanddal és Palandorral együtt épp a megbeszélt találkozó időpontjában, bombamerénylet áldozata lesz. Hogy Ladik István hogyan kerül Árpádharagosra, s hogy milyen eredményekre jutott a nyomozást illetően, valamint hogy milyen szerepet vállalt az 1956-os események során, a tanulmányszerűen megírt harmadik fejezetben található.

A tanulmányt nagy valószínűséggel a negyedik fejezet elbeszélője, Kanetti Norbert fiatal történész (a név egyébként Szilasi László írói álneve is volt korábban) írta valamikor a rendszerváltás idején. Egyetemi professzora ajánlotta számára, hogy a nyárra találjon magának feladatot egy olyan témában, ami nem a szakterülete, de keresse meg benne azt, ami számára fontos. Így kerül kapcsolatba az Omaszta-gyilkossággal, és egy az ügy után korábban kutató személy, Ladik István életrajzával.

Kanetti fedezi majd fel, hogy Makovicza egy másik vallomáskísérlete is meghiúsult. A pedellus nem sokkal a bűntény után kikövetelte, hogy az ő két dossziéja is bekerüljön a templomtorony gombjába, ahová a közösség által fontosnak vélt dokumentumokat helyezik el a hagyomány szerint, ám ezek az iratok az eltelt évtizedek alatt használhatatlanná váltak. Így azután bármit is akart a különös, magának való férfi mondani, már nem derülhet ki az ügyben nyomozók számára. (Nem úgy a regény olvasói számára, akik a legutolsó, ötödik fejezetben mégiscsak kapnak egy magyarázatot, mit is akart Makovicza bevallani.)

Mi marad hát az olvasónak? Megtalálni egy témában azt, ami „személyesen téged érdekel benne, azt kell előásnod, azt kell megcsinálnod, mást úgyse tudsz.”[243] Egy múltbeli esemény attól a pillanattól kezdve, hogy megtörtént, teljes egészét tekintve rekonstruálhatatlanná válik, a későbbi korok nyomozói, vagy ha úgy tetszik „nyomozói” számára sem marad más, mint egy szeletét kiválasztva körbejárni ésújraírni a történetet. A Szentek hárfája című regényben ez a "szelet" Árpádharagos (vagyis Békéscsaba regénybeli másának) építészettörténete lesz. Tulajdonképpen mindhárman, Makovicza, Ladik és Kanetti is nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó átfogó képet kaphasson a városról, jellegzetes épületeiről, azok múltjáról és (az adott fejezetben aktuális) jelenéről. Ugyancsak a személyes érdeklődés az, ami egy festmény sorsára irányítja a figyelmet, és sokáig úgy tűnik, valamiképp köze lehetett a gyilkossághoz, aztán kiderül, hogy mégsem.

Végső, megnyugtató megoldás tehát nincs (kivéve, ha elfogadjuk Makovicza ötödik fejezetben közölt bizarr variációját), így a történet nyitva marad a későbbi korok nyomozói számára is, akik újra megtalálják a témában a maguk számára fontosat és érdekeset, és talán megint egy fokkal közelebb jutnak a megoldáshoz. Egy körrel kívülebb kerülve azután ők is összefoglalhatják az előttük nyomozó személy vagy személyek élettörténetét és nyomozásának eredményeit is, rávilágíthatnak hibáikra, téves következtetéseikre, ám a lényeget már soha nem érhetik el. Az egykori esemény teljes valósága felderíthetetlen marad.