A kérdésre, a halál okára nem kapunk választ, sőt Ekler létezése is bizonytalanná válik, a monologizáló, anekdotázó mesélők következetesen „a címadó hősre való emlékezés ürügyén vég ne’kül magukról” kezdenek beszélni, ahogyan azt egy, az emlékezet jellegét definiáló lexikon (ál)szócikke alapján Koppány Tömzsi idézi is az olvasóknak. Feltéve persze, hogy akad a kötetnek olyan olvasója, aki ekkor még bízott az elbeszélés linearitásában, s hogy majd az emlékezésekből megteremthetővé válik valamiféle koherens kapcsolat a címszereplővel. Azaz nem gyanakodott már a szójátékra, anagrammára, iróniára épülő nevek után, vagy Ekler és szintén giccsképeket festő barátja, Jackson Ockpoll képcímeinek (A szarvas vizet iszik a patakból, Kínai harcos alföldi menyecskének udvarol stb.) olvasásakor arra, hogy itt valami egészen más lesz a szöveg és a lezárás tétje.

 

Az emlékező, vissza-visszatérő szereplők karakterének megteremtésén túl a szerző figyelme elsősorban az öntükröző szerkezet, a szövegszerűség, az egymást kioltó vélemények, az olvasói-kritikusi szólam, az elbizonytalanított szerzői pozíció és az elszórt intertextualitás beépítésére irányul, azaz a mű igyekszik minden, akár belső referenciális nyomot elegánsan eltüntetni maga után, vagy ellenkezőleg, mintegy előre beépíteni azt a fikció világába. Ez a makacsul és következetesen végigvitt poétikai és ideológiai szemlélet viszont a szövegben nem párosul sem szerkezeti ötletességgel, sem azzal a variációs képességgel, nyelvi igényességgel, amely a közhelyekig, stílusgyakorlatokig lekoptatott megoldásokat képes lenne újra izgalmassá, játékosan élővé tenni. Nagy Koppány Zsolt mindezzel mintha tisztában is lenne, hiszen - ugyancsak jól ismert megoldással - az egyik fejezet előre válaszol a várható kifogásokra, s az író-olvasó találkozók tipikus, vicclehetőséget teremtő kérdései (Mennyire önéletrajzi ihletésű a mű? Hogyan írta ezt a könyvet?) közé olyanokat is beilleszt, amelyeket a humoros válasz inkább csak elfedni, de feloldani már nem tud. 

 

A '90-es évek show-műsoraira, kabarétréfáira emlékeztető nyelvi fordulatokban, szóviccekben tobzódó szöveg karakterei ugyanis valóban „elég egyformák”, s az általuk elmondott történetek, sztorik sematikusságát csak ritkán tudja feledtetni egy-egy telitalálatnak érzett poén. A szexista, Ágostot beavatásra prostituáltakhoz cipelő nagybácsi szövegének váltásai, hangneme például könnyen párhuzamba állítható az Ágostot elgázoló sofőr élettörténetének az előadásával, jelenetezéseivel, de a festményeket katalógusba gyűjtő „dörzsölt vállalkozó”, Kovács Ádám alakja sem kerül távol a panelszerűségtől. Funkciótlan és önmagában is megmosolyogtató Ágost őrangyalának a története, aki a haláleset idején Angyelinával, a ’csajával angyalgott egy földsütötte holdösvényen’, de a szakdolgozatát (sic!) majd az Ágost-történet tanúságaiból írja. (A kötet mélypontját viszont mégis annak az 1997-ből származó, egy andrológiai rendelőben segédeszközként elhelyezett, használattól fényes, „kicsilap-korában” még kamaszok matekfüzetébe vágyakozó Cica magazinnak a visszaemlékezése – „Jó napot, szép lányokat kívánok!” – jelenti, amit nem a témája, szóhasználata, hanem írói színvonaltalansága, a diákviccek közé sorolható megoldásai miatt akár a szerkesztő is kihagyathatott volna a kötetből.)

 

A szöveg több alkalommal is hivatkozik Nagy Koppány Zsolt korábbi, a Jozefát úr, avagy a regénykedés című művére. Az önironikus, kedélyeskedő szólamok, az olvasót a megírás folyamatába beavató gesztusok, a komikus-esendő „civil” én megalkotása azonban inkább zavaró feszültségbe kerül az Ekler-könyv Függelékeként közölt, A vendégmunkás dalai című résszel. A becsomagolás, a szerzőség tipikus elbizonytalanítása ugyan itt is megvan, hiszen Ekler Ágostonnal közösen írt műként közli Nagy Koppány Zsolt a szöveget, a korábbi játékosság azonban itt már mintha megbicsaklana, s az idegenségről, talajtalanságról, az erdélyiként megélt pesti létről szóló, szinte szociográfiai hitelességű és stílusú bekezdések önállósodnak, mintha más teret követelnének maguknak. Átrendezni, átértelmezni viszont nem képesek a könyv egészének jobb-rosszabb bűvészkedéssel, átkötőszövegekkel regényszerűen elrendezett rövid történeteit.