Túlnyomórészt hagyományos szerkezetű népmesékről van szó, melyek kapcsán az olvasóban (persze, nyilvánvalóan a felnőtt olvasóban) főleg az egybecsengések és a kulturális különbségek kérdése vetődik föl. A leginkább szembetűnő természetesen a nyelv kérdése, a szlovák szavak, kifejezések gyakori fölbukkanása, amelyek magától értetődő módon simulnak bele a mesemondás megszokott menetébe: „az ott egy kocsma – errefelé úgy mondják: krcsma”; „– És hány tojást adsz egy grosért? – mert itt így mondták a garast” stb. 

 

A nyelvi egzotikumnál azonban jóval izgalmasabb (és a kulturális különbségre talán jobban rávilágít) a mesehősök sajátos gondolkodásmódja. Noha nyilvánvalóan szó sincs a két nemzet népmesekincsének reprezentatív összehasonlításáról, mégis szembetűnő a Harminchárom szlovák népmesében a ravaszságnak, a furfangnak a kiemelt szerepe. A szélhámos című mese hőse ugrálva-szökellve közlekedik, és el is hiteti az úriasszonnyal, hogy a mennyországból pottyant le, és oda igyekszik visszajutni – ettől fogva szabad utat nyer, hogy megkopassza az úri házaspárt; az álnok asszony nemcsak átejti, de meg is szégyeníti a férjét; a megcsalt király tudtán kívül maga segíti új házasságra lépni a feleségét; az Ének az ellopott bikaborjúról című mesében (az egész kötet egyik legmulatságosabb darabjában) a falusi plébános nemcsak hogy az ellopott bikaborját nem szerzi vissza, de a szennyesét is kiteregetik a falu színe előtt. Hogy mennyire fontos a mesékben a fürge és rugalmas észjárás, arra a legjobb példa A legnagyobb hazugság, amelyben a titokzatos, mágikus hatalommal rendelkező öregember fantázia- és észjátékra hívja ki a vándorlegényeket. Különösen érdekes a furfangos paraszt meséje is, aki a pökhendi pestieket ejti át, és tanulásképpen azzal dicsekszik, hogy „ő a pesti urak között többet keresett a furfangjával, mint a komája az amerikai aranybányában a csákányával”.

 

Ez utóbbi mesében jól látható, hogy a történetek mélyén nem ritkán a korabeli társadalmi feszültségek is föltárulnak. Ugyancsak efféle történet Az igazát kereső huszár, ahol a konfliktus voltaképpen a Monarchiabeli dzsentri-katonatiszti viszonyokra épül: a hadnagy kölcsönkér a huszártól, de később ezt letagadja, a rapportra jelentkező huszárt pedig a felettesei a szolgálati szabályzatra hivatkozva többször is megbotoztatják (ezt követően persze mesei fordulatot vesznek az események). 

 

Mindez nyilvánvalóan elválik a hagyományos népmesei anyagtól, mint ahogy találhatunk a gyűjteményben anekdotát (Nevetésbe fullad a gyászbeszéd), a népi tapasztalatot a polgári tudományokkal, szakmákkal szembeállító történetet (A csillagász, a doktor meg az órás) vagy mitikus, illetve eredetmondai elemeket tartalmazó mesét is (Az idő királya, A huszár és a kapafogú halálné). Ez utóbbi egyszerre horrorisztikus és mulatságos, és voltaképpen a halandóságra ad magyarázatot – ha a huszár kíváncsi felesége ki nem nyitja a zsákot, még ma is odabenn kuksol a kapafogú halálné. 

 

A kötet tehát műfajilag igen sokszínű, és XIX. század végi, XX. század eleji anyagra, Samuel Czambel és Pavol Dobšinský gyűjtéseire épül. Závada Pál láthatóan nagy mértéktartással nyúlt ezekhez a szövegekhez: nem igyekezett az előtérbe tolakodni, átgyúrni, modernizálni a történeteket, egész egyszerűen csak újra elmeséli őket. Mindezt szemmel látható élvezettel teszi, ugyanakkor messzemenő tekintettel a gyerekolvasókra, s ennek köszönhetően a könyvből hamisítatlan, komótos mesemondói hang szólal meg. A végeredmény pedig egy kifejezetten olvasmányos, szép kiállítású mesegyűjtemény – ez utóbbiban nagy szerepük van Kun Fruzsina szellemes és szuggesztív illusztrációinak is.