Közkeletű felfogás szerint a kortárs magyar költészet csak és kizárólag érthetetlen magánmitológiákba és zagyva intertextuális utalásokba burkolózó, csupán néhány beavatott számára érthető nyelven tud megszólalni; a klasszikus hagyomány egy adott ponton megszakadt, s jó, ha maguk a költők értik, amit leírnak. Nos, annyi bizonyos, hogy a költészet társadalmi szerepe, funkciója folyamatosan változik, az idők során mindig is változott. De ha jobban megnézzük, rájövünk, hogy már a barokk korban is voltak a dadaizmust megelőlegező poétikai kísérletek, míg a kötött versforma is mindig jelen volt – persze eltérő súllyal – és jelen van irodalmunkban. Szabó T. Anna költészete, így új kötete is azt bizonyítja: nem kell messzire mennünk, ha a mai magyar költészetben keressük a „klasszikus szépség” eszményét.

A Villany című kötet legtöbb verse jambikus lejtésű sorokból áll, a jól rendezett, többnyire szabályos versszakok leginkább páros rímekkel, méltóságteljes ütemben haladnak előre. S ha mindez nem lenne elég hagyományos: a női szerepek közül a legelemibb, a legintimebb, az anyaság tematizálódik a jelen kötet gerincét adó versekben. Az utóbbi időben a honi költészetben is egyre-másra jelentek meg a férfi diskurzus ellenében a női szexualitást olykor hangsúlyozottan tematizáló könyvek, mégpedig olyanok is, amelyek kényszeredett obszcenitás nélkül gondolkodnak és gondolkodtatnak a női szerepekről, a női érzelmekről.

A kötet impozáns borítójának (melyen Szilágyi Lenke hangulatos fotója szerepel) látványától nemigen lehet eltekinteni a verseskönyv esetén: a fény és árnyék játéka a kötet egészét tekintve metaforikusan és vizuálisan is meghatározza az olvasói tapasztalatot. Innen érthető meg a cím is, noha maga a villany a vizuális percepció vonatkozási körén kívül több lehetséges értelmezést is kínál, hiszen utalhat valamiféle felvillanyozó, de megrázó élményre is, hozhat megvilágosodást, istenélményt vagy éppen halált. Érthető a különleges emberi érzelmek metaforájaként, vagy azoktól végtelenül idegen, mérhető, élettelen dologként. A kötet verseinek érzékiségét az is mutatja, hogy a fény-árnyék, illetve a látás képzetkörei mellett (néhány verscím: Telehold, Hold-dal, Árnyékvilág és cikluscím: Fénysötét, Fénysáv) majdnem ugyanilyen jelentősége van a csend-zaj/hang ellentétpárnak: „behatárolta a teret bedobozolta a fényt / a sötétet madzaggal körbekötötte bezárta” – szól a Fény, sötét című vers (amely a kevés zaklatott tagolású, írásjeleket nélkülöző költemény egyike), megképezve ezáltal az áradó szabadság állapotát közvetítő – a kötet nagyobbik részét képező – versek ellenpontját. Ez a fajta kettősség az anya-gyerek viszonnyal kapcsolatban is megjelenik: sok vers szól a boldog anya örömeiről, a nevelés apró, de végtelenül nagy jelentőségű momentumairól. Mégis van egy vers, amelyben olyan anya jelenik meg, aki megölte öt gyermekét – ezzel megbontva az idillikus-transzcendens hangulatot.

Egy másik vonulata a kötetnek a kedves naivsággal megszólaló, esetlen társadalomkritikát megfogalmazó versek sora, amelyek – véleményem szerint – nem tartoznak a sikerültebb darabok közé. Ezen szövegek olvastán akaratlanul is a Tankcsapda zenekar dalszövegei jutottak eszembe: gond nélkül egymásra montírozhatók az „egyszerű, verset író anyuka” szerepéből kinőtt és a kőkemény, de nem túl intelligens punk-rock banda lemezeiről ismerős szövegek, anélkül, hogy igazán nagy különbséget találnák. „(I)smerjük a bulvársajtóból (…) az őrt, aki üt, és azután kérdez, a haldoklót, ki mindent összevérez” – így a Sajtó című vers; „A kopó, ha vérszagot érez, először üt, aztán kérdez” – így pedig a Legjobb méreg című Tankcsapda-klasszikus. S a legmókásabb rímpár, ugyanebből a versből: „Miért hagy ennyi szörnyűséget Isten? / Hogy megírhassák azután a Blikkben.” A szembetűnő strukturális hasonlóság mellett azért is merülhetett fel a Tankcsapda-párhuzam, mert a társadalomkritika e megfogalmazása voltaképp csak katalógusa a tapasztalható problémának, s érzésem szerint ezen nem lendül túl a vers. Nyilvánvalóan sugall valamit a bulvárlap címének és Istennek rímmel való összekapcsolása a kortárs világ anomáliáiból, ám mindez kevésnek tűnik a katarzishoz; ahogy a jelzetten alkalmi versként íródott Kocka-rap sem több puszta stílusmutatványnál.

Bájos szituációból bontakozik ki a kötet talán legfontosabb verse, A költők, mely tiszteletadás, visszatekintés, összegzés és ars poetica egyszerre. „Miért írsz verset? Valami baj ért?” – kérdezi a kozmetikus a költőt, aki erre az egyszerű kérdésre magában válaszolva számba veszi mestereit, példaképeit, kollégáit, akikhez valamiért szorosan kötődik, s így próbálja megérteni a költészethez való viszonyát. Azután a napfényes tavaszi kertben játszó gyermekeit hallva a beszélő mintegy föleszmél és konstatálja: „Én meg itt írok. Valami baj ért? / Az, hogy felnőttem. / Futás játszani!” Vagyis a kozmetikus hagyományos konnotációja (miszerint a verssel valami fájdalmat írunk ki magunkból) helyére egy másik kerül (vagyis a versírás mint szakma túlságosan racionális, „felnőttes” dolog), de végül a kérdés paradox módon mégiscsak magában hordja a választ: a baj valóban megtörtént, de ezen lehet segíteni. A játékra felszólító imperatívusz természetesen az egész kötetet és az egész költészetet érinti: ezért nem is haragudhatunk komolyan az apró egyenetlenségekre, hiszen „csak” játék az egész.