Spiró György

Fotó: Kovács Bence

Néhány hónappal ezelőtt egy idősebb barátomtól kaptam két tömött nejlonszatyrot. Azzal adta át, hogy ezek biztos jó helyen lesznek nálam. Éppen csak beléjük pillantottam, annyit láttam, hogy régi újságok. Kamasz fejjel, a rendszerváltás környékén magam is eltettem néhány napilapot, remélvén, hogy egyszer történelmi dokumentum lesz belőlük, úgyhogy udvariasan megköszöntem az ajándékot, majd hazavittem és az előszobaszekrényen hagytam. Pár héttel később néztem meg, hogy pontosan mit is rejt a két köteg: 1956 ősze és 1957 tavasza között megjelent újságokat.

Mindezt nem dicsekvésből gondoltam elmesélni, hanem azért, mert Spiró György új regénye után különösen motiválva érzem magam arra, hogy megint és ezúttal még alaposabban átforgassam a két szatyor tartalmát. „Tizenegy éves koromban, ’57 tavaszán olvastam egy különös újságcikket – tudatja a Tavaszi Tárlat fülszövegé ben az író. – Negyvenkét évvel később váratlanul bukkant fel az emlékezetemben, és egy teljes regény cselekménye rémlett fel bennem pillanatok alatt az elejétől a végéig, már csak a két végpont közötti anyagot kellett elkészítenem.” Kicsit lejjebb, gondolatjelek között, mintegy mellékesen egy másik fontos dolgot közöl velünk: „epikai hitel nélkül nem tartom érdemesnek prózát írni”.

Talán csalódnak azok, akik azt várják, hogy íme, végre megszületett a magyar irodalom nagyregénye 1956-ról. A Tavaszi Tárlat nem tárgyalja azokat a bizonyos októberi, novemberi napokat; nem is tárgyalhatná, hiszen a főszereplő, Fátray Gyula akkor épp egy aranyérműtét után a Rókus Kórházban lábadozott, és csupán első, óvatos sétája idején, a szétlőtt és kiégett épületeket látván sejlik föl benne, hogy közben mi történt. Nem hiányt érez azonban amiatt, hogy lemaradt valamiről, hanem megkönnyebbülést. „A sors így megóvja attól – szól a regény második mondata –, hogy a kritikus napokban rosszul döntsön, sőt döntsön egyáltalán, és róla sem dönthetnek rosszul sem a forradalom idején, sem a leverése után azok, akik mások életéről döntenek.”

Spiró György új regénye a forradalom leverése utáni fél évben játszódik. A Tavaszi Tárlat pedig egy képzőművészeti kiállítás a Műcsarnokban, melynek megszervezésében hősünk feleségének, Katinak kulcsszerepe van. Álljunk meg egy pillanatra ennél a szónál: „hősünk” – meglehetős gyakorisággal találkozunk vele a szövegben. Spiró látszólag nagyon egyszerű narrációt választott: egyes szám harmadik személyben beszéli el a cselekményt. Csakhogy ez a beszédmód keveredik a szereplők gondolataival: a motivációk és a mozgatórugók csupán ezen kivetülések nyomán válhatnak világossá egy olyan világban, amelyben olykor még a házastársunknak sem tanácsos mindent elmondani.

Némiképp furcsának hatnak viszont az időnkénti zsurnalizmusok: „A neves közgazdák és a nagy gyárak képviselői között fontosabbnak érezhette magát, mint addig bármikor.” Máskor – különösen annál a résznél, amikor Fátray megpróbálja végiggondolni, hogy miként történhetett meg vele az, ami történt – a szöveg kimondottan didaktikussá válik: „Miért lehet nálunk bármilyen galádságot elkövetni, függetlenül attól, hogy milyen a rendszer? (…) Mindegy, hogy feudalizmus, kapitalizmus, szocializmus van-e éppen, mindegy, kik a megszállóink, sőt az se jó, ha mi magunk szálljuk meg magunkat: a gonosz és tehetségtelen akarnokok újra meg újra felülkerekednek, és tönkreteszik, amit mások vérrel-verítékkel létrehoznak.” Ugyanakkor kétségtelen, hogy az efféle mondatok beleillenek a kor hivatali tónusoktól mindenütt bőséggel hemzsegő nyelvezetébe. (Erre jó példa a képzőművészek beszélgetése Fátrayéknál: ma már nehéz elképzelni, hogy ilyen módon szóltak egymáshoz viszonylag közeli kapcsolatban lévő emberek.) Amit különben kiválóan eltalált Spiró, a bürozsargonon túl az olyan, ma már feledni látszó kifejezések révén is, mint a „grenadírmars”, az „ülőgumó” vagy az „egy pofa sör”.

A látszólag egyszerű formák (az egyes szám harmadik személy mellett lineáris szerkezet) ellenére (vagy éppen azáltal?) alapos – lásd: epikai hitel – és igen mély, önmagán jócskán túl mutató regény a Tavaszi Tárlat. Tele van utalásokkal: a kékcédulás választás, a Nagy Imrét elítélő Vida Ferenc, „Buci Gyuri” (Marosán György), Biszku Béla, vagy éppen a KGST-n belüli lapleosztások „csupán” megemlítődnek, ám nagyon fontos szerepük és helyük van, hiszen további (profánul mondva: megírásra váró) elágazásokra mutatnak. (Érdekes momentum például annak a Vályi Péternek a szerepeltetése, aki másfél évtizeddel a Tavaszi Tárlat cselekménye után megdöbbentő módon szörnyethalt.) A regény mélysége valahol ezekben a lehetőségekben rejlik. Abban, hogy megkaptuk például Fátray Gyula történetét, de ugyanígy megkaphattuk volna a feleségéét is. Mindaz ugyanis, ami Fátray körül zajlik – dacára a számításainak, vagyis annak a ténynek, hogy kórházban töltötte 1956 sorsfordító napjait –, Katival is megtörténik, hiszen miközben elkísérjük hősünket hánykolódásaiban és kétségbeesett küzdelmében a saját igazáért, a háttérben, a Tavaszi Tárlat körül ugyanolyan koncepciós eljárás folyik, mint amilyen Fátray Gyula köré szövődik.

Aztán persze mindenki számára egyértelművé válik, hogy itt – a betiltott, népszerű dal refrénjét kissé átírva – minden „ahogy volt, úgy lesz”. Fátray egy keserű pillanatában már bánja, hogy kórházban feküdt: „ha vissza lehetne forgatni az időt (…) az első este csatlakozna a felkelőkhöz, és irtaná a bolsevikokat, amíg le nem kaszálja egy sorozat”. Az is kiderül azonban, hogy az embernek, az országnak élnie kell. A Tavaszi Tárlat talán legmegrázóbb része a befejezés: az a bizonyos 1957. május elsejei felvonulás. Spiró elárulja, hogy miért voltak ott annyian. Én viszont nem árulom el, derüljön ez ki mások számára is inkább ebből a regényből, amely nem csupán 1956-ról, illetve a megtorlásokról szól, hanem annál többről: arról a könyörtelen állapotról, amikor az ember tehetetlen a hatalom packázásaival szemben, és amikor az élet minden egyes percét az ebzete szövi át. Úgyhogy még egyszer át fogom nézni annak a két tömött szatyornak a tartalmát. Összetört életek és sorsok rejtőznek a cikkek és a hivatalos kommünikék mögött.