Garaczi László: Arc és hátraarc

című regényéről, mely az eredetileg ötkötetesre tervezett önéletrajzi lemur-sorozat harmadik darabja, és amely tárgya miatt - egy sajátos férfitapasztalatot, a katonaságot írja le - a témánkba vág. Garaczi önéletrajzi ihletettségű hőse az előző két kötet után itt érkezik el a gyermekkorból a hivatalos férfikorhoz, a 18. életévéhez, és ahhoz a két eseményhez, melyek hagyományosan a férfi-lét egy-egy beavatási szertartásának számítanak: az első szeretkezéshez (itt: Kamillával, a barátnővel) és a sorkatonasághoz. Garaczi főleg az utóbbira fókuszál, amikor sok szürreális-hallucinatórikus betéttel, a tőle megszokott nyelvelbizonytalanító módszerrel mesél. „A katonaság az egyedüllét hiánya, a testiség felfokozott élményével párosulva, és nem igaz, hogy a személyiség megszűnik, inkább megsokszorozódik", olvasható a 106. oldalon, és csakugyan, a főhős elsősorban egyedüllétre vágyik, személyisége pedig többszörösen is meghasad. Önmagát három énre bontva látja: egy meztelen öregember és egy lemur kíséri mindenhová azt az „Én"-t, aki a három részből álló kisregény 2. fejezetétől kezdve „Csont" név alatt, azaz szintén radikális elidegenítettségben, „ő"-ként tárgyiasul. Ez a megháromszorozódott (sőt, négyszereződött) Én radikális oppozícióban van a sorkatonaság intézményével, hiszen az gyakorlatilag kiüresedett, értelem nélküli szakasszá vált az életében. Nem csoda, hogy „Csont" nem beilleszkedni, hanem túlélni akar, kijutni, egyedül lenni, és ezért attól sem riad vissza, hogy éhségsztrájkba fogjon, majd pedig egy szándékosan beszerzett brutális kézsérülés révén leszereltesse magát. Garaczi könyvét olvasva nagyon hangsúlyosan jelen vannak „a magyar katonakönyv", azaz Ottlik Iskola a határon című regényének a kódjai. Nemcsak Szabó, a kisiklott életű katonatárs személye révén, aki a maga naplóírásával és a később a főhősnek elpostázott kéziratával erősen Medvére hajaz; vagy Egresics és Apagyi, a „feljelentő" Mikos és Tóth Tibor alakjai között fennálló párhuzam révén. Párhuzam vonható egyes epizódok (például a gyengélkedő) vagy a sorkötelesek belső hierarchiája miatt is. Ám míg az Iskola recepciója a katonaság értelmét a „civil kurázsi", a mindenkori uralmon lévő „ők"-nek ellenálló „mi" értelmében, a felnőtté válás szükségszerű kellékeként affirmálta (lásd erről Sári B. László okos tanulmányát A hattyú és a görényben), addig az Arc és hátraarcban a katonaság ottliki affirmatív kódjai kontaminálódnak az affirmációt elbizonytalanító cselekményvezetéssel és intertextusokkal: így A 22-es csapdájával a meztelen ember figurája révén (de a 143. oldalon egy szó szerinti jelöletlen átvétel is található Heller regényéből), kevésbé jól érzékelhetően pedig a holokauszt koncentrációs táborairól, a „tábor-létről" szóló könyvek megidézésével. Hiszen a főhős épp a Mesterségem a halál című könyvet olvassa, amikor társai elnevezik „Csont"-nak, azaz amikor nevet nyer mint a sorkatona-lét tapasztalatának szubjektuma. De ilyen a könyv utolsó két oldala is, ahol Garaczi hőse egy hosszú, listázó bekezdésben emlékezik vissza arra, hogy kisfiúként mint szocializálták szerepjátékokkal (csúzlival, karddal, ólomkatonákkal, tankkal stb.) az eljövendő katonaéletre, és ezzel megidézi Kertész Sorstalanságának híres szöveghelyét, ahol Köves Gyuri arról beszél, hogy a „nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk" mondat mennyire hazug a vele történtek után, hiszen akkor őt egész addigi életében arra kellett volna tanítsák, hogyan élhet túl egy koncentrációs tábort. Garaczi ezen a ponton nemcsak gyermeki és felnőtt tudat viszonyában, hanem a férfilét szocializációs mechanizmusainak szempontjából tekintve is több mint ironikus. Kritikai, mondhatnám.