ifejezetten érdekes a szereplők bonyolult lélektani viszonyrendszere, tanulságos a fővárosi értelmiségi kultúra és a falusi miliő ütköztetése, ügyes a regény dramaturgiája (végig fenntartja a feszültséget a késleltetés, az információ-visszatartás és a leghajmeresztőbb események főként csak közvetett elbeszélése), egyénítettek a figurák (különösen megízesíti a szöveget a narrátorként fellépő Rendes karcos, cinikus stílusa), egyszóval Havasréti kiforrott írónak bizonyul a harmadik regényben, szerintem érvényüket vesztik a korábban vele szemben megfogalmazott esztétikai-technikai jellegű kifogások. De a fő kérdés nem ez ‒ hanem hogy a regényben megjelenő bizarr történések és képzetek mennyire vehetők komolyan.

Aki kézbe veszi a Terepmunka című regényt, azzal találkozhat, hogy különös módon semmi sem jelzi, a mű a szerző két korábbi regényének, a komoly és ellentmondásos kritikai visszhangot kiváltó Űrérzékeny lelkeknek (2014) és a halkabb fogadtatású Nem csak egy kalandnak (2017) a folytatása és alighanem lezárása. Talán marketingszempontú döntésről van szó, elvégre visszarettentő hatása lehet annak, ha egy könyv csaknem évtizedes előzményre tekint vissza. Pedig a Terepmunka Havasréti József nagyszabású, a kortárs irodalom aktuális problematikáival is kapcsolatba hozható regényciklusának beteljesítéseként nyeri el igazi jelentőségét.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Görföl Balázs, Es.hu, 2023. 05. 12.