Legelső könyvével Spiró György olyat akart letenni az irodalomban, amitől beszakad az asztal. Ezt a legendás fülszövegét azóta is felidézték cikkek és olvasótalálkozók, kivált a második asztalszakasztó – a Fogság – megjelenése alkalmából. Most: harmadik asztal.

Az a leggyanúsabb, aki nem gyanús. Évtizedek óta, már bocsánat, röhögünk Virág elvtárson. Spiró új könyve, a Tavaszi Tárlat arcunkra fagyasztja a mosolyt. És úgy érezzük, az asztal ismét reped. A könyv legfontosabb figurája, Fátray kis csavar az óbudai műszergyárban, még csak nem is szürke, csak halványdrapp. Szerencsével élte túl a háborút, lelkesült, amikor lelkesítették, hitt a vörös jövő rózsaszín reményeiben. Unalmas a házassága, unalmas az élete, unalmas a munkája. A főhős teljesen „hőstelen”.

Egy csütörtöki napon, 11 évvel a felszabadulás után aranyérműtétet hajtanak végre rajta. A következő kedden pedig, mikor hazamenni készül, csetepaté tör ki, mely népfelkeléssé alakul át. A zászlólyukasztás és a szovjet-magyar barátság helyrelövése alatt az antihős lábadozik. Az időszak egyetlen izgalmát unt és unott feleségének kárpálása jelenti. A mérhetetlenül szerény képességű asszony asszisztál a Műcsarnok Tavaszi Tárlatának – a tömegmegmozdulás képzőművészeti vetületének – előkészítésében. A sematizmus és a sztálinista művészetirányítás után ez ablaknyitás volt a világra. Előjöttek a felszínre az eddig eltitkolt, tiltott művek. Szabadon mert lélegezni az értelmiség egy része.

Eddig a jelenetig a könyv olyan lassan csordogál előre, mint ez a recenzió.

Aztán megjelenik egy újságcikk, amelyben előfordul Fátray senki más által nem viselt neve – mint összeesküvés szereplője. És mint egy Kafka-regényben, előbb az ebédjétől fosztják meg, aztán a munkájától. Senki nem kíváncsi a való tényekre. Hogy Fátray akkor éppen csupán azért nem ült a fenekén, mert még azt sem tudta megtenni (aranyér, ugyebár). Nyilvánvaló képtelenség őt vádolni, de közvetlen munkatársai arcátlanul hazudnak. Elárulják, hogy a saját bőrüket mentsék.

Koncepciós per van alakulóban. Fátrayval együtt bolyongunk az utcán, mert dolgozni sem járhat a műszergyárba, vele együtt káromkodunk, vele félünk minden gyanúsnak hitt mozdulattól, vele utáljuk meg a rendszert, amelyik bűnbakokat keres, hogy leszámolhasson… kivel is? Végül is mindegy. Bűnöst kell találni, kifordul a mondás: Fiat iustitia, et pereat mundus. (Legyen igazság, és vesszen a világ) – Neeeem, betonoztassék be a világ, és vesszen az igazság.

Fátray kafkai kóborlásával párhuzamosan a feleség, a tárlat legkisebb porszeme is bajba kerül; visszarendeződik a világ, a fél-, negyed- és nyolcadtehetségű kurzusfestők visszanyalják magukat a hatalomba, a pénzes állami megbízások közé. Fátrayné pedig gyanús, hiszen részt vett a lázító (?) tárlat előmunkálataiban…

Mire eddig elérkezünk, már hányni kell. Csak egyetlen ember, egy ügyvéd hallgatja meg Fátrayt, és rókaravaszságával meg kapcsolataival egyszer csak kirántja a mindent beborító trágya alól. A kollégák ismét mosolyognak, a kitiltást a műszergyár pici potentátja szabadságként pótlólag elsikálja.

De az illúziók, a remények egy szebb világ eljövetelében, azok porrá őrlődtek. Hogy lehet ezek után kimenni az utcára, szemébe nézni az ismerősnek, aki átszalad a túlsó járdára, csak hogy köszönni se kelljen? Nehéz elszámolás a korral, a hittel, a reményekkel.

Spiró megint falhoz és történetéhez szegez. Szövegének szövete oly egyszerű, annyira nem ígér semmit, oly színtelen, mint a nyomorult Fátray. Akit könnyű kipécézni, baleknek kijelölni, a dolgok rosszabbra fordulása esetén halálra ítélni, kivégezni, útszéli árokba, temető sarkába kaparni.

A szürkésdrapp figurát szürkésdrapp módon meséli el. A végén értjük meg, hogy az árulás korát csak szenvtelenül lehet elmesélni. Annál jobban felkavar.

Könnyen olvasható, de nehezen emészthető könyv.