Krúdy legendás hőse, Szindbád, egykori szeretők, egyszervolt szépségek és gasztronómiai élvezetek felkutatója az emlékek hajósából detektívvé lett. Persze – ahogy Csabai László legújabb kötetének fülszövege sugallja – „ez a Szindbád nem az a Szindbád…bár egyáltalán nem veti meg a zsírkarikás húslevest, kedvence a főtéri kioszkban árult olajban sült halfej”. Vitathatatlan, ennek a könyvnek zamata van.

Miért hívják Szindbádnak a nyárligeti detektívet, akinek nemcsak elmebéli képességeit, de erkölcsi érzékét is frissen kell tartania ahhoz, hogy eligazodjon a két világháború közötti Magyarország egyre zűrzavarosabbá váló társadalmi közegében? A történet szerint gyermekkora egy részét Bagdadban töltötte, ahol apja orvosként szolgálta kitűnően az arab (görög, török stb.) előkelőségeket, akik kimondhatatlan családi nevét – Schiffer, hajós – így fordították le maguknak. A jól csengő név aztán hazatérvén is rajta ragadt. Úgy is feltehetem a kérdést: mi indokolja, hogy egy, az 1920-as, ’30-as években játszódó kortárs bűnügyi novellaciklus-főhőst az Ezeregyéjszaka és Krúdy Gyula történetei által hírhedtté váló kalandor után kereszteljenek el?

Az arab mesék kereskedő hőse nyugtalan szívű – képtelen otthon megmaradni, új, vad vizeken jár az elméje, és képzeletét gyorsan követik lábai is. A bazárok izgatott moraja olyan már fülében, mint a légyzümmögés, különös lényeket szeretne látni, ismeretlen tájakra vetődni, vérét az utazás izgalma és a várható haszon ígérete pezsdíti. És nem utolsósorban új dolgok megismerésére vágyik. Csabai László „betegesen tudásvágyó” Szindbádja számára szintén egy-egy új kalanddal ér fel minden egyes ügy: „A nyomozás tehát elkezdődött: Szindbád feláll, furcsa boldogságot érez, izgalmat, és a még nagyobb izgalom lehetőségét, néha úgy véli, tulajdonképpen ezért él, még ha sokszor fájdalom is keveredik ebbe a boldogságba.” (74.) Az „ügy” sosem pusztán egy megoldásra váró bűneset, nem egyszerű rejtvény, hanem valaki(k) személyes sorsa, élettörténete – az egyik novella végén például azon morfondírozik hangosan, ki lehet az a bizonyos személy, akinek nevével az áldozat teleírta könyvét. Szindbádot épp az az életfonal érdekli, amely – társa, Csonka hadnagy szerint – számukra csak egy „jelentőséggel nem bíró melodráma” epizódja lehet. Emiatt Szindbád sokszor nehéz helyzetbe kerül: mivel meg akarja érteni az elkövetők motivációit, tettük indítóokait, nem egyszer annyira közel kerül hozzájuk, hogy törvény elé állításuk csak jogi szempontból lesz evidens – az együttérző detektív megteszi kötelességét, de ezek a döntések nem mindig teszik élhetőbb hellyé a világot.

Csabai László olyan eseteket tár elénk, melyekben a törvény szerint vétkes nem mindig tartható (morálisan) egyértelműen bűnösnek, s az áldozat ártatlansága sem magától értetődő. Szindbád, aki saját bevallása szerint mindent a bűn nézőpontjából ismer és szemlél, igyekszik rendet rakni a romok között, ám ez gyakran nem sikerül(het) neki. Olykor csak valami tétova hiány, szomorú feloldatlanság marad a lezárt esetek után. A Móricz Tragédiájából is ismerős nevet viselő Kiss Jánost, a világháborút megjárt és abban megcsömörlött, dezertőrré vált parasztembert sosem óvta meg hazája törvénye – letartóztatása elkerülhetetlen, ám ez csak a bűnügy végét jelenti. Egy későbbi novellából értesülünk arról, mi lett Kiss János sorsa a sikeres nyomozás után… Az etikai problémák elsősorban kérdésekként, s nem válaszokként tűnnek föl a kötet lapjain. Csabai László írásai akkor a legerősebbek, amikor nem akarja a szánkba rágni a tanulságot és engedi, hogy ki-ki maga forgassa át magában az elbeszélteket, vesse azokat össze tapasztalataival, történelmi emlékezetével.

A kötet lapjainak legfőbb színhelye Nyárliget, melyben egyébiránt Nyíregyházát fedezheti föl a kíváncsi, evilági utazó. A városnak megismerjük rétegzett társadalmi berendezkedését, ünnep- és hétköznapjait; megtudjuk, miért változtatta vissza nevét a temetővel szemközti kocsma „Jobb, mint odaát”-ról Morgóra, hogy miért a „tirpák gazdák” jelölik szükségképp a polgármestert, és hogy hol sütik a legfinomabb halat (bár arra, hogy milyen illetlenül piszkos kézzel vagdossa be a halárus a dévért, csak az olvasó figyel föl, a detektív gondolataiba merülve békésen falatozik tovább). Krúdy Gyula, ha akarna, sem tudna nem belesuttogni Csabai László szövegvilágába (jóllehet, szándékolt paródiának csak a Honvéd utcai eset tűnik): Krúdy Szindbádja, mielőtt kiszívná utolsó pipáját, azért tápászkodik föl szőnyegéről, és indul el régi hódításai színhelyére, hogy csak még egyszer vetüljön arcára hölgyei szeméből ifjúságának egyre halványuló fénye. Azért utazik el, hogy hazatérjen régi emlékeibe, de amit talál, legföljebb hasonló ahhoz, amit keres; az apró különbségek hajszálerei mentén törik darabokra az elevenedő ifjúság. A nyárligeti detektív a jelenben dolgozik, de ő sem mindig abban él; föl-fölidézi bagdadi gyermekkorát, összevetve az ottani világ ízeit, gondjait, társadalmi visszásságait a magyarországi aktualitásokkal. A felügyelő ráadásul egykori, halált okozó hibáját szeretné jóvá tenni: azért nyomoz minden egyes felderített eset után tovább, hogy törlesszen, miközben jól tudja, sosem fogja azt érezni, hogy megpihenhet. Ő sem érheti utol saját múltját.

Csabai László nagyon jó érzékkel teremt karaktereket, helyszínei emlékezetesek (ilyen a fehér város – megnevezetlenül maradó, de beazonosítható – Konstancája), a világalkotáshoz elengedhetetlen háttértudása lenyűgöző, sodró lendületű történeteinek cselekményvezetése kiváló. Az elbeszélői szövegrészekkel ellentétben ugyanakkor időnként a dialógusokat és egyes szereplői monológokat kimódoltnak, döcögősnek éreztem (például a fehér város végén a „konyakozós” jelenetet), komolyabb szerkezeti problémát pedig a mikor ér véget? című hosszabb fejezetben látok. Egyrészt szerintem nem feltétlenül szerencsés dolog krimiben teljesen új szereplőt (és motívumokat) a legvégén bevezetni bűntettesi funkcióban, másrészt e novellában talán kissé hosszúra nyúlik a történelemlecke és a társadalmi körkép direkt bemutatása – bár, ha nem is e részben, de a kötet egészét tekintve funkciót nyerhetnek a bagdadi etnikai-vallási viszonyokról és a nyárligeti politikai vezetésről szóló terjengősebb eszmefuttatások. S végeredményben egyáltalán nem érdektelen fejtegetésekről van szó, még ha a konkrét ügyhöz viszonylag kevéssé is kapcsolódnak. Sokkal inkább megoldottnak tartom például a Lupanárium című fejezetet, melyben termékeny módon kerülnek egymás mellé – az elkövetett bűnügy viszonylatában – bagdadi és nyárligeti asszonysorsok, a korabeli nők helyzetének jobb megértését teremtve meg.

Ez az elbeszélésfüzér különleges irodalmi kísérlet, mely kapcsolódik a honi krimi utóbbi időben tapasztalható örvendetes újrarendeződéséhez (sokak szerint kialakulásához). Zamata van ennek a könyvnek, s fogyasztása egyre jobban meghozza az étvágyat. Érdemes tehát hozzáfogni.