A regény főszereplője egy valóságos személy, Johann Moritz Rugendas, a 19. század elején élt német festő, aki vándorfestőként is dolgozott, vagyis mások számára elérhetetlen tájakra utazott megbízásokból, hogy megfesse az ottani élővilágot és kultúrákat. Életéből majdnem két évtizedet dél-amerikai országokban töltött, több ezer műve maradt hátra, de ebben a regényben egy rövid epizód elbeszélése történik, mégpedig az 1837-es évé, amikor Argentínában súlyos lovasbalesetet szenved, aminek következtében összeroncsolódik az arca, és a szörnyű fájdalmak következtében morfin-függővé válik. Ezt követően megváltozik a személyisége, de a festést nem hagyja abba, és társa, Krause mellette marad, a felépülést követően folytatják a felfedezéseket.

Száraz életrajznak indult az első pár oldalon, Aira visszament egészen Rugendas dédapjáig, és aztán sorban, hogy ki mivel foglalkozott, aztán egyszer csak azt vettem észre, mikor már rájöttem, hogy fejezetre bontás sincs, és nem az előszót/bevezetőt olvasom, hogy tulajdonképpen milyen szépen egyensúlyoz a szimpla dokumentáció és a szépirodalom határán, lassan eltűntek a határok és nagyon szépen megfogalmazott mondatokat olvastam, párbeszédek nélkül, még ha a téma fájdalmas is volt. Ebben a 120 oldalban nem a cselekmény a döntő, persze maga a baleset viszi tovább az egészet, de elsősorban az számít, amit Rugendas gondol a munkásságáról, a művészet fiziognomikus megközelítéséről, és hogy neki mi is a szerepe ebben az egészben. Azt gondolom, hogy azon kívül, hogy a festő magánlevelei alapján ennyire rekonstruálni lehetett a végbemenő belső folyamatokat, az is fontos, hogy maga az olvasó is együtt gondolkodjon vele, esetenként cáfolja meg, hiszen eléggé összetett kérdés már maga a fiziognomikus festészeti módszer is. Azt hiszem erre mondják, a kétséges kezdetek ellenére is, hogy ízig-vérig szépirodalom.