„A szereplők eljátszanak azzal, kik is lehetnének, ha egy adott pillanatban másként döntenek, és így teljesen máshogy alakulna az életük… néha azért menekülnek egy elképzelt identitásba, mert muszáj nekik, néha azért, mert boldogok lesznek tőle, vagy mert emlékezni akarnak” – mondja Harag Anita, akivel a Valakire mindig gondolni kell című novelláskötetében elképzelt lehetséges életet élőkről beszélgettünk.

„Képzeljem el, hogy meghal.” Novellaszereplővé szeretne válni egy idősebb nő a Június című elbeszélésben, ezért arra kapacitálja szépíró nevelt lányát, hogy más ismerőseikhez hasonlóan az ő élete, pontosabban az elképzelt halála is ihlető forrása legyen egy írásának. Különösen az első, díjakkal elhalmozott kötetének megjelenése óta önt is ostromolják ilyesféle kérésekkel az olvasói? Milyen árnyalatai vannak a sikernek?

Amióta az ismerőseim tudják, hogy írok, gyakran megkeresnek azzal, hogy képzeljem el, mi történt velük, ez valami hihetetlen, mindenképp írjam meg. Ezek tényleg izgalmas történetek, „jó sztorik”, de engem nem a jó sztorik érdekelnek, és ha fel is használok belőlük valamit, egész más szemszögből közelítem meg a történetet. Általában olyan mozzanatok tudnak inspirálóan hatni rám, amelyek mások számára nem feltétlenül érdekesek, és észre sem veszik, hogy egy-egy szöveg magja az ő történetükből származik. Ez lehet egy félmondat, például ahogy leírják egy ismerősüket, vagy milyen szavakkal kezdenek el mesélni valamit. Inkább az szokott tehát érdekes lenni nekem, ahogy ők viszonyulnak ezekhez a történetekhez, és nem maga a „sztori”.
Az első kötet megjelenéséig eljutni türelemjáték volt, és első kötetesként pár kritikára, egy-két interjúra számítottam, ehhez képest rengeteg recenzió jelent meg az Évszakhoz képest hűvösebbről, döntően pozitívak, ráadásul a könyv elérte a szélesebb olvasóközönséget is, nagyon sokan rezonáltak rá. Az évekig tartó várakozás hirtelen egy intenzív időszakba csapott át megkeresésekkel, interjúkkal, könyvbemutatókkal. Ez nagyon izgalmas volt, de sokáig nem tudtam új szövegbe kezdeni, mert mindig vissza kellett térnem az első kötetem világához. Az új könyvnél, amely négy évvel az első után most jelent meg, mintha lassabb lenne ez a folyamat, illetve ez a könyv jóval megosztóbb is, mint az első.

Az azonban biztos, hogy a Valakire mindig gondolni kell című kötet kimunkált, egységes képet mutat, melynek központjában az éntudat, annak ingatagsága, destabilizációja, nyelvi természete áll. Az irodalom történetében a nézőpontok váltakozása, az én osztottsága persze nem új keletű jelenség. Milyen irodalmi elődökre tekint vissza? Vagy kikerülhető a hagyományhoz kapcsolódás, az újrafelfedezésből is származhat (írói, olvasói) öröm?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rácz I. Péter, Nepszava.hu, 2024. 01. 27.