Garaczi László harmadik ún. lemur-regénye, az Arc és hátraarc a szerző katonaéveire fókuszál. A Rotary-díjra jelölt könyvben valóban minden ott van, ezúttal a dráma is, ugyanis az Arc és hátraarc a szerző „legkeményebb” munkája, állandó motívumai közé tartozik a megszégyenítés és a megalázás.

„Minden itt van. Bármi lehet.” E két mondattal ér véget Garaczi László harmadik lemur-regénye, az Arc és hátraarc. A szerző ezúttal jobban kidolgozza a lemur karakterét, mint korábbi két önéletírásában (Mintha élnél - 1996, Pompásan buszozunk - 1998), most elevenebben jelent meg lelki szemeink előtt a kortárs magyar irodalom kedvenc macskamajma. A lemur egyébként a római mitológiában visszajáró lélek is, ahogy Garaczi is keresztül-kasul utazik múltja univerzumában.

Mit is mondhatnánk Garaczi laktanyavilágáról? Nos, talán azt, amit ő maga: „… végtelenül sivár táj, és mégis mennyi részlet”. Az Arc és hátraarc a finom megfigyelések katalógusa. „…a csajok körmükkel kapargatják a pozdorját a szendvicses asztal szélén.” Vagy: „…érzi a lány kihűlő nyálát a filteren.”
Néha lírai regiszterekbe emelkedik a szöveg („…a haja is vele nevetett.”), ugyanakkor a kisregényben nincsenek látványos retorikai fordulatok, Garaczi feszes, tiszta beszéddel analizálja a katonaság zárt világának és a kialakulóban lévő csöves szubkultúrának a nyelvi alakzatait.

Katalogizálja a szlenget (stoki, rüszü, kopár gyík, stb.), előfordul, hogy hosszú bekezdésekben sorolja, hogy főhőse milyen szavakat tanult aznap. Mielőtt belekezdtünk volna a „katonakönyvbe”, azt gondoltuk, hogy a szerző kerülni fogja a szlenget, a „jófejeskedő” dumák szövegképző erejét, de aztán gyorsan beláttuk:, hogy nem lehet megúszni a motorosfókázást, az idióta katona-párbeszédeket. Végül is jó, hogy valaki irodalmi anyaggá gyűrte a kopasz ebihalak és a vén, olajos szemű harcsák világát, hiszen a sorkatonai szolgálat megszűnése után ez a szubkulturális aroma minden bizonnyal teljességgel ki fog kopni a nyelvünkből. A szerző teleírta könyvét korfestő tárgyakkal (alföldi papucs, patkó pénztárca, csöves farmer, filmszalagból készült ing), márkanevekkel, reklámszlogenekkel - talán nincs még egy könyv, amely ilyen elevenen jelenítené meg a hetvenes évek közepét.

A regény egyik központi helyszíne Battonya, a dél-békési határváros, ahol Garaczi katonatársaival együtt őszi mezőgazdasági munkát végzett. Mivel e sorok írója Battonyán született, büszkeséggel a hangjában talán megengedhet magának néhány pontosítást. A felszabadulási emlékműben nem sas, hanem darumadár látható, a Gulya gyep és a Bolond torony pedig sokkal messzebb találhatók egymástól, mint ahogy azt a szerző vélelmezi. De a számos gyógyszeres, alkoholos és szipus kalandozást megörökítő, szenzációs nyelvi együtthatókkal megírt könyvtől csacsiság lenne számon kérni a helyrajzi számokat és a realitást. Mellesleg Garaczi tájfestő készsége olyan erős, hogy minden battonyai orrában érezheti a Bolond torony ázott galambtollainak szagát.

A regényszerkezet zárt, nem épít utalási, megfeleltetési rendszerekre, nem játszik rá az Iskola határonra, vagy éppen a Törlessre, sem a háborús regények katonavilágára. A szerző privát esztétikai közvetítetéssel referál mindarról, ami a hetvenes évek közepének Magyarországát jellemezte. Mert a könyv természetesen nem a Battonya melletti cukorrépaföldekről szól, nem is a laktanyák fojtogató világáról, hanem mindarról, ami Magyarország volt az ún. szocializmusban. Az álcázás művészetéről, szól, arról, hogyan kell túlélni ezt az egészet.