Az 1956-os forradalom, majd az azt követő május elseje közti fél évet mutatja be Spiró György legújabb kisregénye: a Tavaszi tárlat egy bizonytalan, megfélemlítésekkel és megalkuvásokkal teli időszakba kalauzol.

A „tipikus” kisember lett Spiró György legújabb kisregénye, a Tavaszi tárlat főhőse, aki még a forradalomból is kimaradt: pár nappal előtte vonul be a kórházba, hogy aztán november 4-e után hazatérve legyen főszereplője egy hihetetlenül szerencsétlen eseménysornak.

A forradalmat követő fél év ugyanis bizonytalan hétköznapokat hoz – ahogy ezt a főhős, Fátray Gyula sorsa is leképezi, aki mindent elveszíteni vél, amikor neve megjelenik egy fegyveres összeesküvőket leleplező cikkben. A kafkai helyzetből úgy tűnik nincs kiút: a korábbi barátokból ellenségek lesznek, egytől egyig átnéznek Fátrayn, aki napközben magányosan kóborolva járja Újlipótvárost, megoldást keresve helyzetére. A fenyegető hatalom árnyéka nem csak őt, hanem feleségét is eléri, aki a Műcsarnokban bemutatásra kerülő Tavaszi Tárlat reprezentatív kiállításának megvalósítása során éli át, és válik „elszenvedőjévé” az új rendszernek, amely megmutatja, hogy „úgy” már nem lehet, de „így” még nem szabad.

A megdicsőülést bizarr módon Kádár május elsejei beszéde hozza el: a felvonulás nem csak a rendszerrel való azonosulást, hanem a főhős felesége számára a nyugati utazások lehetőségét is felvillantja, „élhetővé” téve mindennapjaikat. Megtörés és kiegyezés, társadalmi lázadás és önfeladás, azonosulás és különbözés, kitaszítás és összekacsintás elevenednek meg a regényben, amely talán azzal a kérdéssel is szembesít: hogyan, miért és milyen lépésekben konszolidálódhatott Magyarországon az a rendszer, amelyre sokan ma is nosztalgiával tekintenek.

Emögött pedig talán az 1956-os események egyik legfőbb problematikája rejlik: a forradalmat ma általában a hősök és hozzátartozóik narratívájából ismerjük, és nagyon keveset tudunk azokról, akik támogatták, kiszolgálták, vagy épp csak elfogadták a rendszert. Ők voltak a többség, azaz akik 1956 után is támogatásukkal segítették a ”konszolidáció”, a megalkuvás világát.

Történeteik, indokaik, vélt és valós magyarázataik az esetek nagyobb részében mindmáig ismeretlenek, pedig akár a rendszerről, akár az 1956-os forradalomról is csak akkor kaphatunk teljes képet, ha mindkét oldal elbeszéléseit megismerve fedezzük fel a múltat, ami nem hősökről és elnyomókról, hanem emberekről szólt, akik így vagy úgy, de meghatározták és a mai napig meghatározzák az országot, amiben élünk.