G. W. Pabst a némafilmkorszak egyik nagy rendezője, Garbo felfedezője volt. Nem volt náci, de Joseph Goebbels három film rendezésére is rávette a Harmadik Birodalom idején. Ő a tárgya Daniel Kehlmann új regényének, a Magvetőnél megjelent Mozgóképnek, amelyről az írót telefonon kérdeztük.

Regényed központi alakja, G. W. Pabst Magyarországon nem tartozik a némafilm/koraihangosfilm-korszak ismertebb nevei közé. Még a filmrajongók között sem látni, hogy akár olyan kultusza lenne, mint Fritz Langnak vagy F. W. Murnaunak. Fiatalabb korodban adták nálatok a filmjeit a tévében vagy a moziban? Beszéltek róluk? Volt esetleg valamilyen vita a Harmadik Birodalom idején készült filmjeiről (kettő maradt fenn: a Komédiások és a Paracelsus) Ausztriában vagy Németországban?

Nem, semmi ilyesmiről nem volt szó. Németországban és Ausztriában tulajdonképpen eléggé hasonló a helyzet ahhoz, amit Magyarországról mondtál: Pabst nevét igazából csak azok ismerik, akik alaposabban tanulmányozzák a filmtörténetet. Annyira emlékszem, hogy gyerekkoromban a Piz Palü fehér pokla (Pabst 1929-es hegyi filmje, a főszereplő Leni Riefenstahl – G. A.) ment egyszer a tévében valamilyen némafilmes matinéműsorban, de persze fogalmam sem volt róla, hogy ki készítette. Felnőttkoromban aztán megismertem a nevét, de nem néztem a filmjeit, egészen addig, amíg el nem kezdtem többet olvasni a némafilmek korszakáról. Az első ötletem egyszerűen annyi volt, hogy írok egy regényt, amely a 20-as években és a német filmiparban játszódik. Pabst neve újra és újra felbukkant a vonatkozó irodalomban, úgy láttam, hogy ő a korszak harmadik nagy rendezője Murnau és Lang mellett. És akkor ébredtem rá a tényre, hogy ő visszatért úgymond a nácikhoz, hazatért a második világháború elején Németországba. Teljesen lenyűgözött, és arra gondoltam, miért nem tud erről senki?

Nagyon különös történet. Egy csomó filmes sincs ezzel tisztában, például a barátom, Volker Schlöndorff rendező sem, aki segített nekem a kutatás során. Ez a része Pabst pályájának teljesen feledésbe merült – már azokban az országokban, ahol én élek, ahol felnőttem. Párizsban vagy New Yorkban ellenben simán nácinak, szörnyű kollaboránsnak tartották, ami szintén nem teljesen fedi a valóságot. Mindenesetre ebből az okból nem rendeztek retrospektív vetítéseket a filmjeiből, és ha lehet, nem tárgyalták hosszabban a filmtörténetekben. Azt nem mondanám ma divatos szóval, hogy „eltörölték”, de jellemző, hogy Lotte Eisner (német filmtörténész, A démoni filmvászon című alapmű szerzője – G. A.), a Cinemathéque francaise filmarchívum egyik alapítója, aki a háború előtt jól ismerte őt, annyira dühös volt rá, hogy azt mondta, soha nem lesz Pabst-film az intézményében. Eisner leírja az életrajzában, hogy Pabst megpróbált magyarázkodni neki, de ő azt mondta, hogy nem kíváncsi a magyarázatára, mert elég krimit látott már, és mindig az a gyilkos, akinek a legkerekebb az alibije.

Mi volt a helyzet az elsődleges forrásokkal? A könyvben feltűnő történelmi szereplők közül Goebbels naplót vezetett, Louise Brooks és Leni Riefenstahl emlékiratokat írt. Maga Pabst hagyott hátra valami hasonlót?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Greff András, Litera.hu, 2024. 05. 10.