„Akkor még nem gondolt arra, hogy egyszer ez a kapcsolat véget érhet. Hogy elmarad nemcsak a squash, nemcsak az olaszországi utazás, hanem az esküvő is. Nemcsak az esküvő marad el, hanem egy közösen leélt élet is. A kapcsolat, a jegyesség véget ért. Kiderült, a vőlegénye pornót néz, és olyan dolgokra izgul, amit nem tud neki megadni.”

És amikor az anyja rákérdezett, hogy miért, miért akkor kell szakítani, amikor az esküvői meghívókat már kiküldték a rokonoknak, a lány „akkor se tudott volna válaszolni, már ha egyáltalán akart volna válaszolni, de természetesen nem akart válaszolni, mert nem tudta volna megmondani, hogy az volt a probléma, anyám, hogy a leendő férjem arra izgul, hogy valakinek a melle közé tegye a farkát, és nekem nincs akkora mellem, hogy az enyém közé tehesse”.

És a lány csak ült a konyhában, nézte, ahogy az anyja mosogat és fasírtot süt, hallgatta, ahogy arról beszél, hogy ő sem szerelemből ment férjhez, és nem kell túlbonyolítani az életet, és azon gondolkodott, hogy mi lett volna, ha annyi évvel korábban azzal a fiúval jön össze, akivel akkoriban randizgatott, de nem jöttek össze, mert nem jött ki a fiú kutyájával.

Erről szól Bakos Gyöngyi Nixon nem tud lépcsőzni című novelláskötete, ami tavaly év végén jelent meg a Magvető Kiadónál. Erről meg másik tizenvalahány emberről, többnyire fiatalokról és többnyire budapestiekről. Olyanokról, akik ismerkedni próbálnak, de nem megy, olyanokról, akik ismerkedni próbálnak, de igazából nem akarnak, olyanokról, akik egy lakásba bezárkózva szoronganak képzelődve és depressziósan, és olyanokról, akik egy régi ismerőssel találkoznak, de nem tudják, miért, és nem tudják, udvariaskodjanak-e, vagy meg se erőltessék magukat.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Weiler Vilmos, Litera.hu, 2025. 02. 12.