Kollár-Klemencz László a Kistehén Tánczenekartól a megzenésített verseken és a népzene ihlette sanzonfeldolgozásokon át jutott el a Kollár-Klemencz Kamarazenekarig. Két novelláskötet és egy családregény után nemrég jelent meg második regénye, Anyám tenyere címmel. Ennek apropóján beszélgetett vele Szilágyi Diána természetközeliségről, remeteségről, ember, állat és Isten kapcsolatáról.

– Előző köteted, az Öreg Banda az 1800-as évektől követi végig egy újhartyáni sváb rézfúvós zenekarban játszó felmenőid sorsát. Az Anyám tenyere még régebbre, a középkorba nyúlik vissza. A pilisi erdőségben játszódik, ahol magad is évek óta élsz egy tanyán. Az inspiráló környezeten kívül mi motivált, hogy erről a tájról, a valaha itt élt emberekről mesélj?

– A könyvben szereplő környezet, a Farkas-verem, a néhai Kékes falu és a királyi vadászkastély, amelyet III. András 1291-ben a pálosoknak adományozott, létező helyek, de nem a XIII. század valós eseményeiről akartam írni. A sokkal tágabban értelmezett középkorba helyeztem az eseményeket, mert az ember és a természet közötti közvetlenebb kapcsolat érdekelt, amiben akkor élhettek, amikor még a természet minden rezdülését ismerték.

– Hitelesnek érezhető a középkorábrázolásod – ehhez mennyire kellett előtanulmányokat folytatnod, és milyen források inspiráltak?

[…]

A válasuz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szemlelek.hu, 2025. 02. 05.