Nemcsak a távoli tajgai – akár beláthatatlan – tájakon olvad a jég, hanem a szívben is az emlékek, a gyerekkori traumák felidézésének, kikutatásának hatására. Hol Szibériában, hol valakinek a tudatában kalandozunk Kiss Tibor Noé új regényében, s bár az Olvadás nem derűs történet, azért tartogat némi megnyugvást. A szerzőt a hanti falvak mindennapjairól is kérdeztük.

Magyarországon az emberek nagy része tele van sérülésekkel, nyilatkozta korábban. Az új könyvében, ami szintén tele van félelemmel és sötéttel, mégis megcsillantotta a reményt: van újrakezdési, újratervezési lehetőség, ki lehet lépni folyamatokból. Mi okozta ezt a fordulatot?

Egész egyszerűen nem akartam megint a teljes reménytelenségről írni. Ezúttal nem akartam annyira magukra zárni a szereplőimet, mint az előző könyveimben, de azzal magamat is megleptem, hogy a zárlat már-már reménytelinek mondható. Most is nagyon komolyan vettem a vázlatkészítést, a szerkezet felépítését, előre kitaláltam a történet fordulópontjait, a regény főbb motívumait – de azt nem tudtam, hogyan reagál majd minderre a főszereplőm, hogyan dolgozza fel az eseményeket. Azzal pedig, hogy ezt a kérdést – végül is a legfontosabbat – nyitva hagytam, végig izgalmakkal teli maradt a regényírás folyamata.

Ezek szerint a főszereplő végül átvette az irányítást?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Marik Noémi, Nepszava.hu, 2025. 06. 29.