Az első bejegyzésem a könyvről: rövid mondatok, sodrás, ritmus, de a harminchetedik oldalon totálisan elvesztettem a fonalat. Erről az elvesztett fonálról csak annyit, hogy miután befejeztem a regényt, és visszaolvastam a jegyzeteimet, kicsit azért megmosolyogtam ezt a beírást. Ebben a kötetben ugyanis nincs lineárisan követhető történet. Belső állapotok vannak, végtelenségig kimerevített pillanatképek, emlékfoszlányok. Hiábavaló próbálkozás volt értelmezni az eseményeket, amelyek nincsenek, és megkapaszkodni valamiben, ami nem létezik. Így kerültem olyan lelkiállapotba, mint a főhős, aki alól hirtelen kicsúszik a talaj, körülötte a semmi van, és olyan védtelenné válik, hogy felszínre törhetnek a lelke mélyére száműzött súlyos emlékek.

Elgondolkodtam, hogy miért akarok mindent érteni, mintha ez lenne az egyetlen érvényes befogadói attitűd. Először elbizonytalanodtam, majd feladtam, végül pedig megadtam magam a szövegnek. Ami inkább hasonlít egy zeneműhöz, mint egy regényhez. Hagyni kell sodortatni magunkat, hogy megszülessen bennünk a szimfónia. Ha megbékülünk vele, hogy nincs történet, nincs karakterábrázolás, nincs leírás, nincs atmoszférakeltés, nincsenek klasszikusnak mondható regénytechnikai megoldások, cserébe valami olyasmit kapunk, ami teljesen letaglóz. Csöndet és sötétet, lélekmélyi hangulatot, ahol minden egyszerre van jelen. Nem emlékezünk, benne vagyunk az emlékben. Gondolkodunk, érzünk, látunk, hallunk. Úgy kezdenek működni az érzékszerveink, mint valami hipermodern szimulációs programban.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Zeck Julianna, Ot.hu, 2025. 07. 14.