Hogyan lehet végignézni egy faj csaknem teljes kihalását? Milyen élete lehet az utolsó egyednek? És legfőképp: hogy lehet szeretni egy olyan lényt, amilyen már soha többé nem lesz? Hannos Gábor kritikája Sybille Grimbert regényéről.

Mikor nem látod többé
A bálnaborjakat a fénnyel incselkedni
Vedd sorra mit találsz majd a fekete kertben
És az udvaron
A tengeri teheneket az Óriásalkát a gorillákat
Pótolhatatlan vendéglátóinknak végtelen volt sokasága
És mint a csillagok megjósolták
Áldozatunkat

(W.S. Merwin: Egy eljövendő kihalás emlékére)[1]

Gyerekkoromban mindig jól mulattam a Jégkorszak című film dodós jelenetén, mikor egy dinnyéért való harcban – persze a gyermeklélekre karikírozva – elpusztulnak az utolsó tojók, így megágyazva a faj kihalásának. Persze, utóbbi gondolatot csak most teszem hozzá, akkor még nem szembesültem a szomorú (zoo)történeti kontextussal. A dodók a valóságban később haltak ki, de kulturális lábnyomuk azóta is jelentős, lényegében az ökoszisztémára káros emberi tevékenység jelképévé váltak. Legutóbb például

a Kneecap című filmben hasonlították az ír gael nyelvet az utolsó élő dodóhoz.

Nem sokkal a dodók után azonban történt egy másik, nem kevésbé jelentős, de a kulturális emlékezetben csak az utóbbi években megjelenő kihalás: az óriásalkáé. A francia írónő, Sibylle Grimbert ebbe a kontextusba ágyazza fiktív ember–állat kapcsolatáról szóló történetét. Bár maga az eldey-i mészárlás, még ha más formában is, de megtörtént, a lille-i természettudományi múzeumból küldött Gus és a mészárlást egyedüliként túlélő Prosp történetére, vagy egyáltalán, egy ember és óriásalka „barátságára” semmilyen történelmi dokumentum nem utal – és ezt megerősíti maga Grimbert is a regény utószavában.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hannos Gábor, 1749.hu, 2025. 07. 24.