Milyen út vezet a világirodalmi státuszig és az irodalmi Nobel-díjig? Mit díjazott Krasznahorkai prózájában az Akadémia? Mit mond a fiatal olvasóknak ez az életmű, és miért érdemes olvasnia azoknak, akik eddig ódzkodtak tőle? 

Szegő Jánost, a Magvető kiadó munkatársát, a Nobel-díjas Krasznahorkai László szerkesztőjét kérdeztük.

Mérce: Mit mutat meg és mit fed el az akadémia méltatása Krasznahorkaiból? Bagi Zsolt Mércén közölt írása szerint az akadémia azt állítja, hogy Krasznahorkai irodalma a „kultúripar posztapokaliptikus világainak magaskulturális változata”. Csak a fogyasztásra felkínált világvége szépírója lenne ő?

Szegő János: A méltatásban fontos, hogy nem egy bizonyos művére, hanem egész eddigi életművére hivatkoznak, ugyanakkor a kérdésben is említett posztapokaliptikus világ mintha a nagy első művek, a Sátántangó (1985) és Az ellenállás melankóliája (1989) regényvilágára illene igazán. Egy ilyen zsebkendőnyi méltatás is interpretáció, sőt, kevés kanonikusabb gesztus létezik ezeknél a Nobel-magyarázatoknál, amelyek akár az idők végezetéig ott vannak – akár hídként, akár falként – a művek és a leendő olvasók között. Az akadémia méltatása azt a közkeletű – és a kongeniális Tarr Béla-filmek által fekete-fehér színekkel megmutatott – olvasatot erősítette meg, amely szerint a Krasznahorkai-életmű a permanens válság, sőt a megszakíthatatlan és egymásból következő válságláncolatok krónikája, sőt, mintha maga a szerző lenne ennek a folyamatosan felbomló epikai világnak és világvégének a krónikása, mi több kalauza. Amit nem említ, sőt elfed a méltatás az a művek groteszk humora, egyre karneválibb iróniája és az az állandó kísérletezés, ahogyan a szerző az idők folyamán emblematikussá vált Krasznahorkai-hosszúmondatot műről műre és korszakról korszakra újrahangolja prózapoétikai és narratológiai szempontból is.

Krasznahorkai továbbá azért sem csupán a fogyasztásra felkínált világvége szépírója, mert nagy témája például a hagyomány is: hogy mi a tradíció, hogy miképpen maradhat fenn és örökíthető tovább és hogy menetközben hogyan klónozza magát. Eszünkbe juthatnak a levéltáros, könyvtáros, zenetörténész hősök, akik valamilyen archívum, könyvtár megszüntetve megőrzésén dolgoznak.

Több könyvében is a műalkotás születése, a művészet fenomenológiája foglalkoztatja. Ezeknek a figuráknak és léthelyzeteknek külön elbeszéléskötetet is szentelt (Seiobo járt odalent, 2008). És ha már a rövidebb szövegeknél tartunk: a nagyobb lélegzetű művek mellett megbújnak Krasznahorkai rövidprózái. A pályakezdés nagy csúcsa a posztmagyar tematikába is illő, Vörösmartynak ajánlott Kegyelmi viszonyok (1986) novelláskötet, olyan remekművekkel, mint a Hermann, a vadőr. Kafkai és bernhardi dimenziók egyfelől, a további művekhez képest egészen más mondattan és prózapoétika másfelől. Aztán külön tömb a már említett Seiobo és a Bagi Zsolt által is recenzált Megy a világ. Többszólamú és sokrétű ez az életmű.

Krasznahorkai minden könyvében feltűnő, hogy azokban a valóság mint értelem nélküli, történelmen kívüli vagy túli jelenik meg: a világ adott, és minden magyarázata hiábavaló hazugság lenne csupán. Mégis, ez a vízió nem a történelmen kívül jött létre, nagyon is tapad a késő-Kádár korhoz, Kelet-Európához. Hogy fogadta ezt a valóságábrázolást a létező szocializmus?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kőszeghy Ferenc és Kocsis Árpád, Merce.hu, 2025. 10. 27.