Bán Zsófia író, esszéista, tanár, aki 2025. december elején tartotta székfoglaló előadását a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián. Legújabb könyve egyúttal első regénye: az Alétheia él. Sokrétegű, huszadik századi magyar családtörténetet olvashatunk, megrázkódtatásokkal, sorsfodító pillanatokkal, kultúrtörténeti hálóba vont összefüggésekkel. – A regényről és annnak kapcsán beszélgetett Bán Zsófiával D. Magyari Imre.

A Próbacsomagolás című, 2008-as kötetedben szerepel egy rövidebb írás, a Surabaya Johnny – zárójeles alcíme (távolkeleti imaszőnyeg) –, amit én külön szeretek azért, mert ez a Kurt Weill–Bertolt Brecht-dal nagy kedvencem kamaszkorom óta. Ebben váratlanul ezt olvassuk: „A szállásunkon, az ágyon hanyatt fekve és a melegtől fújtatva, hirtelen nem jut eszembe Leibovits néni neve, beúszik helyette a Jókai utcai gang képe…” Miért volt fontos, hogy eszedbe jusson?

A Jókai utca 26. fontos helyszíne a gyerekkoromnak, akkor is, ha én több mint egy évtizedig a szüleimmel Rio de Janeiróban éltem, ahol az apám a külkereskedelmi kirendeltséget vezette. A nagymamámék laktak a Jókaiban, sőt eredetileg még a dédszüleim is, aztán a nagymamám, a húga, Eduka, aki végül nem ment soha férjhez, és a nagypapám. Nagyon sok időt töltöttem abban a házban. Egy gangos épületet képzelj el, sok gyerekkel. Amikor hazaköltöztünk Brazíliából, tulajdonképpen ebben zajlott az itthoni szocializációm. Emlékszem, egyszer bementem az egy emelettel lejjebb lakó kislányékhoz tévét nézni: épp a Táncdalfesztivál ment, lelkesedtek, neveket kiabáltak, nekem pedig halvány fogalmam sem volt, ki kicsoda. Ma is fel tudom idézni azt az érzést, hogy én itt soha nem fogom kiismerni magam. Azt gondoltam, ez nagyon bonyolult feladat – az is volt egyébként. Mára azért, azt hiszem, nagyjából kiismerem magam.

Annyi meglepetés éri azért az embert…

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: D. Magyari Imre, Litera.hu, 2026. 01. 04.