„Gyengédség nélkül / nem vagyok több / mint testem / cselédje” – olvashatjuk Zilahi Anna legújabb verseskötetében. De vajon mit jelenthet a testnek való kiszolgáltatottság? Hogyan kapcsolódik mindez a minket körülvevő élővilághoz, és miért kellene empatikusnak lennünk a mélytengeri világ furcsa szerzetével, a kocsonyahallal? A Gyengédség szerzőjével környezetünk lehetséges megismerési formáiról és a kortárs komoly zenéről is beszélgettünk.

Az első könyvében a bálnák úsztak elő, ezúttal viszont a mélytengeri élővilág jelenik meg. Nem gondolt még arra, hogy a biológia vagy az oceanográfia felé forduljon?

A Gyengédség záróciklusában, a Fodrozódás című versben tulajdonképpen ezek felé fordulok. Egy álomban tűnt elém a fodrozódás, így a vers írása közben próbáltam megfejteni, mi a jelentése. Számos limnológiai, oceanográfiai elméletet állítottam fel, amelyeket aztán a vers előrehaladtával elvetettem. Ezek a tudományterületek máig érdekelnek. Emlékszem, általános iskolában, talán 4-5. osztályban tengerbiológus szerettem volna lenni egy természetfilm láttán. Aztán beütött a valóság: sem tenger, sem bálnák. Talán ezért olyan őrjítő számomra, ahogy Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényében egyszer csak megjelenik egy kitömött bálna a vidéki kisváros főterén. A kontinentális országnak az irodalom jutott, a képzelőerő – de talán ez sem kevés.

A tengermély egyszerre biologikum és filozófiai toposz önnél, az egyik legemlékezetesebb figurája viszont egy csont nélküli, amorf és mára meglepő mémmé vált kocsonyahal lett, aminek némi igazságot szolgáltat a könyvben. A Gyengédség versei kivezetések lennének az ember biológiai létéből?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gaborják Ádám, Nepszava.hu, 2025. 12. 13.