Voltaképpen királyi útja volna a kritikusnak: a családregény, vissza egészen Thomas Mannig, vagy akár csak A száz év magányig, vagy éppen Nádas Péter Egy családregény vége című könyvéig, akkora terepet nyit meg a kritikus előtt, amelyre behatolva ide-oda tologatva a családregény konstrukcióját, a klasszikus megoldástól a dekonstrukciójáig, nem is kellene mást tennie, csak kimutatni a vállalt feladat nagyságát, rámutatni a megformálás nehézségeire, bemutatni a forma kihívását. És ehhez már csak annyit kéne hozzá tennie: Bán Zsófia műve sikeresen vagy kevésbé oldotta meg a hagyomány által (is) rámért feladatot. Kritikus mehet(ne) pihenni.

De nem mehet. Ennek két oka is van: ha egy műalkotás feltrancsírozza a hagyomány testét, akkor az értelmezésnek itt meg kell állnia. Tisztázni kell ezt a viszonyt, vagy — és ez a mostani kihívás — oly módon értelmezni a „regényt”, hogy nem a családregény hagyományvonalát követed, hanem olyan műalkotásként olvasod, mely hagyomány ide, dekonstrukciója oda: önmagáért valóan értelmezendő, magyarán oly módon autonóm a mű, hogy kritikája és formaeszméje nem szelídül bele sem a hagyomány folyójába, sem a folyó gátjaként nem jelenik meg az olvasatban.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kardos András, Muut.hu, 2026. 01. 08.