Ali Smith az Évszak-kvartett után nem meglepő módon újra többkötetes vállalkozásba kezdett: na de lehet-e még újító módon disztópiát írni, és egyáltalán: mi a fészkes fene az a Gliff? A duológia első kötetét rendszeres alismithológusunk, O. Réti Zsófia elemzi.

A brit irodalom nagyjából a disztópia mint műfaj megszületésének hajnalától – a két világháború között – kitüntetett figyelemmel kezeli a legrosszabb társadalmi forgatókönyveket feltérképező munkákat. Aldous Huxley 1932-es Szép új világjától és George Orwell 1948-as 1984-étől kezdve hosszú utat járt be a műfaj Nagy-Britanniában, a közelmúltban pedig, ahogy Bényei Tamás írja, a globális események, mint

a klímakatasztrófa, az MI térnyerése vagy a későkapitalizmus túlkapásai a disztópiairodalom új hullámát indították el

– ezekhez jellemzően a szigetország belpolitikai eseményei is nagyban hozzájárulnak. Az elmúlt évek brit irodalmában az látszik, hogy még a nem disztópiaként kategorizált szövegek is hagyatkoznak a disztópia-formulára. Ahogy Czigányik Zsolt megjegyzi Az angol irodalom történetének 6. kötetében, „a kortárs brit kultúrában (…) szinte kötelező stíluselemmé vált disztópikus vonások gyakran töltik be egy-egy kalandos történet elnagyolt hátterének szerepét.” Napjainkban tehát az irodalmi gótikához hasonlóan a disztópia sem csupán zsánerként, hanem kulturális beszédmódként van jelen a brit irodalom valamennyi regiszterében. Az utóbbi években a brit irodalom nemzetközi szinten is elismert nagyágyúi, például Ian McEwan és Ali Smith is kísérleteztek vele.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: O. Réti Zsófia, 1749.hu, 2025. 12. 28.